2011. december 24., szombat

12. fejezet-Lelketlen szörnyeteg 2. rész

Sziasztok! Meghoztam az előző feji folytatását. Remélem, örültök és sok-sok komival jutalmaztok így karácsony tájékán :) Jut eszembe: BOLDOG KARÁCSONYT MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK!

Puszy
Barbie


"Az ember akkor fogja fel igazán, hogy mit akar leginkább, amikor azt már elveszítette. Akkor érzi legerősebben valaminek a hiányát, ha az már nem lehet az övé."


Jasper szemszöge:

Az iskola ebédlőjében történt eset miatt nyugtalankodtam, s éreztem mindenki épp olyan nyugtalan, mint én. Aztán hirtelen minden megváltozott. Éreztem, hogy valami nyakamra csúszik, de amikor odanyúltam, vagy néztem, nem láttam semmit, aztán erős fényt láttam és a következő pillanatban már egy virágokkal borított réten voltam. Bár a virágok elég kókadtak mégis volt bennük valami rejtélyes szépség.
Nem értettem mi történt velem addig a pillanatig, amíg meg nem láttam Bellat. Olyan keserűen, megvetetten nézett, ördögi vigyorra csúszott szája, éles fogait meg-megvillantotta a nap apró sugara. Bőre épp úgy, mint a miénk gyémántként csillogott. Haja a régi barna szín helyett, most fakó holló fekete színben tündököl. Ő most már maga az Ördög.-gondoltam magamban.
-Bella? Őrülök, hogy most végre kettesben lehetünk.-jelentettem ki, amire ő sejtetősen nézett rám. Azt hiszem félreértette a mondatom. -Vagyis úgy értem...-kezdtem volna megmagyarázni, de egy ezredmásodperc alatt előttem termett. Olyan közel volt hozzám. Ujjával hosszú csíkot húzott arcomon, és ajkamnál megakadt. Hátam mögé állt és hajamba kapaszkodott, majd hirtelen hátrarántotta fejem és kezét nyakamra csúsztatja.
-Mindig is tudtam, hogy te valami mást is érzel irántam, mint a vérem iránti szomjad.-mondta. Nem ismertem rá. Miért lett ilyen? Vagyis jó valahol megértem őt, elvégre amit vele tettünk az valóban embertelen dolog volt. De mi tényleg nem akartunk neki ártani, még Edward sem. Edward még mindig szereti, érzem.
-Bella sajnálom, mind sajnáljuk érted, de azt hittük...-megint kezdtem volna magyarázatomba, de ő befogta a szám és elém került.
-Shhh! Jasper szívem, ne aggódj! Megértem én. Nem akartad, hogy Edwardé legyek, igaz?-kérdezte magabiztosan. Mi? Ezt meg miből gondolja?
-Nem bánom boldoggá teszlek még a halálod előtt.-mondta hirtelen, majd közelíteni kezdett arcával az enyém felé, s már éreztem ajka apró négyzetcentimétere érintkezett enyémmel, amikor valaki végre megállította.
-Bella!-kiáltott rá szerelmem. Bella egy pillanatra megfeszült, de aztán visszahelyezte az álarcot, ami mögé eddig bújt.
-Alice micsoda meglepetés. Nem láttalak előre? Szép kis barátnőm, annyira sajnálom, de a férjed megkívánt engem. Boldoggá akartam tenni a halála előtt.-magyarázkodott gúnyos hangon. A következő pillanatban megjelent az egész család. Edward valószínűleg mindent látott Alice fejében, mert nagyon bánatos lett. Egyszerre annyi érzés kavargott benne, hogy azt már nekem is nehéz volt leírni. Egyszerre volt dühös, féltékeny, csalódott és önmarcangoló énjét megint elővette, hogy sanyargassa vele magát. Mazochista állat.
-"Edward mondd el neki, hogy szereted!"-utasítottam gondolatban fivéremet, aki erre a kérésemre felkapta fejét, és csak megrázta. Félt. Félt attól, hogy visszautasítja őt szerelme. De ha nem is éreztem, a szemében láttam, minden egyes alkalommal, amikor kiejti Edward nevét valami megcsillan a szemében és ezt bármilyen álarc mögé is rejti, én látom.
-Nocsak a híres, neves Cullen család. Megértem, hogy meg akarjátok védeni az egyik családtagotokat, mert ő már túl régóta van veletek. És én? Ugyan mi voltam én? Hiszen alig voltam veletek, mindössze 2 évet talán?-gondolkodott el Bella. Mindenki bűnbánóan lehajtotta a fejét. És valóban így is éreztek.
-Bella sajnálom!-szólalt meg végül Rosalie. Bella dühösen ránézett, kezeit ökölbe szorította. Már-már azt hittem, hogy testvéremnek itt vége, amikor Bella sátáni hangon felkacagott. Mindenki értetlenül nézett a másikra. Senki sem értettem, mi ütött Bellaba.
-Én is sajnálom!-mondta váratlanul Bella. Már mindenki abban reménykedett, hogy megadja magát és végre megint egy család lehetünk, amikor a -utólag már biztos-játszott ártatlan, bűnbánó arc helyére visszakerült az álarc.
-Sajnálom, hogy valaha is elhittem azt, amit mondtatok, amit ígértetek és azt is hogy utána még mindig reménykedtem a történtek ellenkezőjében. Tudod Alice minden nap megkérdeztem magamtól, hogy vajon látsz-e engem. Ha egy szerelmes párt láttam, feltettem a nagy kérdést. Miért kellett, hogy Edwarddal való szerelmünk tiltott legyen? Vagyis, de buta vagyok, hiszen csak az én részemről volt szerelem. Ha minden egyes öngyilkossági kísérletem után a balesetin kötöttem ki, az orvosokban Carlise doktort láttam. A kedves szerető anyukákban, akik a játszótéren voltak gyermekeikkel, Esme anyai szeretetét fedeztem fel. Ha megpillantotta valahol egy izompacsirtát, aki egy természetfelettien szép lány oldalán volt, Rosalie és Emmett jutott eszembe. És arra gondoltam, hogy legalább most Rosalie boldog lehet. Ha pedig egy olyan sráccal találkoztam, akinek a világ gondja ott ült arca minden szegletében, Jasper te jártál a fejemben.-fordult felém. Egy pillanatra megremegett az maszk, de aztán ismét stabilan feszült arcára. -Éjszakákon át sírtam és azt kérdeztem miért. Vagy miért pont én voltam az a szerencsétlen, akivel játszottatok? Tudjátok mit? Már nem is érdekel. Az a legfontosabb, hogy azt lássam az arcotokon, amit a maradék személyek, akiknek még számítottam, láttak rajtam.-mondta és sétálni kezdett körülöttem. Majd erős fájdalmat éreztem a mellkasomban. Olyan volt mintha kitéptek volna valami fontosat onnan.
-Hogy tetszik? Elmesélted már milyen érzés volt?-kérdezte megint ugyanazt, amit az ebédlőben.
-Bella kérlek ne bántsd őket, csak engem, hiszen én bántottalak.-könyörgött Edward.
-Igazán? Térdre te mocsok!-üvöltött fivéremre, aki a fájdalomtól a földre rogyott. Ez, amit Edwardon keresztül éreztem olyan volt, mint Jane képessége. De mintha még az övénél is erősebb lenne. Egy valamire rá kellett jönnöm ebben a pillanatban. Igazi harcossá érett. A harag és a bosszúvágy kielégítése még hatalmasabbá tette őt. Bántottuk. Főleg én. Mindez nem történt volna meg, ha én nem gyengülök el és nem követek el egy majdnem végzetes hibát. Azon a napon minden miattam változott meg. Bella miattam szenvedett annyi éven át.
-Könyörögj a bocsánatomért!-parancsolt fivéremre, aki meggyötörten helyezkedett térdeire és Bella lábaiba kapaszkodott, majd felnézett rá.
-Bella könyörgök, bocsáss meg nekem!-kérlelte szerelmét, de Bella megmakacsolta magát, bár egy percig olyan volt, mint aki végre megtört, de mint eddig mindig is, most is hamar rendezte vonásait.
A következő pillanatban undort éreztem, de ezt nem én éreztem, hanem Edward. Undort érzett maga iránt.
-Ezt kellene érezned, attól a perctől fogva ezt kellett volna, amikor elhagytál engem.-köpte a szavakat Bella és ekkor rájöttem ezt az érzetet Bella érezteti Edwarddal. Ez is egy képessége a sok közül.
-Hogy csináltad, hogy ennyi képesség birtokába kerültél?-lett kíváncsi Carlise. Benne még a feszült pillanatokban is előbújik az orvos, aki szeretné felfedezni a világot.
Bella pedig eltűnt és már csak Carlise háta mögött láttuk őt. Odahajolt fogadott apám füléhez és beszélni kezdett. Lágy hangon szólt apánkhoz.
-Elloptam.-mondta. Nem értettem, hogy érti ezt.
-Hogyan?-tette fel apám a következő kérdését. Bella elkapta torkát és a földre taszította. Családom minden tagja megindult Carlise megmentésére, de amikor Bellahoz értek rázkódni kezdtek. Olyanok voltak, mint akiket áram csapott meg.
Bella rájuk nézett, majd egy vigyor kíséretében újra eltűnt.
-Társaságunk van.-mondta, majd felsegített engem és Edwardot, persze csak addig, amíg családunk sorába nem helyezett minket. Szerelmem aggódva vizsgálta meg minden porcikámat.
-Jól vagyok. Ne aggódj!-kérleltem feleségem, amire Bella elmosolyogta magát. Majd az erdő felé fordult és nem sokkal később mi is meghallottuk a hatalmas mancsok dobogását. Pár perccel később pedig már emberi alakban léptek ki a tisztásra. Jacob, amikor meglátta Bellat, valami megtört benne. Éreztem. Ez az új Bella mindenkit megdöbbent elsősorban.


Jacob szemszöge:

Bella olyan vadul és szenvedélyesen csókolta vissza Edwardot, amitől a szívem összefacsarodott. Aztán hirtelen minden megváltozott és Edward ordítani kezdett. A földre hullott a fájdalomtól, de Bella még csak nem is sajnálta. Odasuhant Rosalie elé, és egy hatalmas pofont adott a vámpírnak, aki pár métert repülve a földre esett. De ez még nem volt elég Bellanak, a nő testére guggolt, majd hajába kapaszkodva feltépve fejét a talajról.
-Csak szerettem volna megköszönni, hogy legalább te nem hazudtál!-ennyit suttogott a lánynak, aki fájdalmasan hunyta be a szemét. Bella visszanyomta őt a földre, majd eltűnt onnan.
-Jacob?-hallottam meg hangját a hátam mögül, de amikor megfordultam túl közel állt hozzám. -Csókolt már meg egy vámpír?-kérdezte kíváncsian. Éreztem, hogy minden szem rám szegeződik, de már nem is figyeltem, mert Bella ajkai vadul enyémekre tapadtak. Úgy csókolt, hogy szinte már azt sem éreztem, hogy bőre olyan hideg, mint a jég. Felperzselte ajkam, de szó szerint égetett.
-Áuu!-toltam el magamtól, majd ajkamra tettem ujjaim és éreztem, hogy megégett a szám. Bella felkacagott, majd köddé vált, bár hangja még itt visszhangzott körülöttünk.

Aileen szemszöge:

Futottam az erdőben és imádkoztam, hogy még időben odaérjek arra a rétre. Tudtam, mi történik ott, ahogy azt is, mik között történik. Végül az utolsó pillanatban értem a célba. Az erdő azon oldalán értem ki, ahol a vámpírok nem láthattak engem, mert háttal voltak nekem, de én jól láttam, hogy az a lány, Bella épp azt a fiút csókolja, akivel Bellaról beszélgettem. Jacob azt hiszem így hívták őt. Neki iramodtam, de mire odaértem már sehol sem láttam Bellat.
Azért nem emlékszem a nevére, mert a vele való emlékem még emberi létemből való. Nem a mostaniból...

2011. december 4., vasárnap

11. fejezet-Lelketlen szörnyeteg 1. rész

Sziasztok! Meglepetés! :) hoztam nektek egy fejit, mert ma van a névnapom :) és szeretném, ha megajándékoznátok sok-sok komival :) puszy!


"Ma sokkal csöndesebben szeretem, de ugyanúgy képtelen vagyok másra gondolni."



Simon szemszöge:

A falkával őrülten rohantunk Bella után, bár bevallom sehol sem láttuk őt. Jacob vezetett minket. Ő ismerte azt a helyet, ahol Bella és Edward szokott találkozni. Nem sokára egy rétre értünk, ahol már mindenki ott volt. A Cullen család teljes összhangban gyűltek Bella köré és velünk zárult a kör.
-Bella tudtam, hogy itt leszel. Kérlek ne kényszeríts arra, hogy bántsalak.-kérlelte kedvesen Jacob. Én már rég bántottam volna.
-Ha akarnád sem tudnál bántani.-mondta magabiztosan, majd sok-sok fénypontot láttunk és Bella a körön kívülre került. Pontosan Jasper mögé.
Elkapta Jaspert és magához szorította.
-Semmi baj. Nyugodjatok meg! Nem fog bántani.-bizonygatta Jasper, amire Bella gonoszan mosolygott. Magabiztosságának háttere is volt, ezt jól tudtam. Ugyanakkor biztosan van valami, ami a gyengéje. Biztos, hogy még érez szerelmet Edward iránt. Erre a gondolatomra Edward rám kapta tekintetét és fájdalmas tekintettel megrázta fejét.
-"Egy próbát megér."-üzentem felé gondolatban. Ő bizonytalanul megindult szerelme felé. Én meg megpróbáltam elvonni a figyelmét.
-Bella tudom, mit érzel, de ez nem megoldás.-kezdtem, amire ő felkacagott. Ő már tényleg nem az a Bella volt, mint ember korában.
-Ugyan már. Még csak nőre sem néztél úgy, ahogy férfi szokta!-vágta fejemhez azt a dolgot, ami bevallom, nekem is fájt. Már abban nincs igaza, hogy még nem néztem nőre, de abban igaza van, hogy sosem élvezhettem a szerelem könnyed ízét. A szerelem sajnos nem mindig olyan, ahogy a mesékben leírják. Én tiltott szerelemre vágytam. Így átérzem, amit ő élt át. Bár ezt senki sem tudja rólam.
-Csókoltál már így nőt?-kérdezte és a következő pillanatban már a földön fekvő Edwardon ült és szenvedélyesen csókolta őt. Széttépte ingét és végignyalta testét. Majd egy szempillantás alatt felpattant és már csak annyit éreztem, hogy egy fának csapódtam. Ő pedig a nyakamat szorította.
-Bella kérlek! A kedvemért.-könyörgött neki Jacob. Bizonyára fájdalmas volt látni számára, hogy Bella milyen szenvedéllyel csókolta Edwardot.
Erre Bella elrántott a fától és belém rúgott, amitől én elég hosszasan repültem. Aztán hirtelen áramszünet következett elmémben...

Rosalie szemszöge:

Pár perccel ezelőtt még boldogok voltunk, mert Bella életben volt, most meg sietünk, hogy megmentsük Jaspert, mert valahogy sikerült elrabolnia őt. Nem értem. Az egész család itthon volt már, de még sem vettük észre, hogy Bella bejött, azt meg pláne, hogy Jasperrel távozott. Az egyik pillanatban még Alice miatt aggódott az egyik fotelban, a következőben már ott sem volt. Hogyan?
A réten már felgyorsultak az események. Én már csak arra lettem figyelmes, hogy felettem elrepült az egyik kutya, majd ájultan hever a fűben.
-Bella szeretlek!-üvöltötte Edward, majd már Bella előtt állt és vadul ajkára tapadt. Bella látszólag viszonozta a csókját, de ezt elvetettük amiatt, hogy Edward fájdalmasan felüvöltött és a földön rángatózott, mint akit megcsapott az áram. Ekkor jöttünk rá, hogy Bella rengeteg képességgel bír. Rettentően erős vámpírrá érett az ötven év alatt. Már rá sem ismerek.
Aztán elém állt és gonoszan vigyorgott. Most féltem tőle. Hatalmas pofonnal jutalmazott, majd földre borult testemre guggolt és hajamba kapaszkodva felemelte fejem a földről.
-Csak szerettem volna megköszönni, hogy legalább te nem hazudtál!-suttogta, majd visszanyomta fejem a helyére és, mintha köddé vált volna. Már sehol sem láttam őt.


Elizabeth szemszöge:

***50 évvel korábban***

Idegesen topogtam Jacob házában, amikor az emeletről zajokat hallottam. Megijedtem, mert ebben az állapotomban még csak emberként sem lettem volna képes védekezni ellene. Bár nem tudom, miért bántana engem, de azért ezt a Bellat látva, már semmin sem lepődök meg. A falka éppen járőrözik valahol. Senki sem volt itthon és még inkább megrémisztett. Pár nappal ezelőtt a házunknál láttam Bellat, de senki sem hitt nekem és most itt van.
-Bella te vagy itt?-kérdeztem. Hangomon érződött a félelem. Pár másodperccel később az említett személy vigyorgott rám. Szemei most éjfeketén villogtak.
-Mit akarsz tenni?-kérdeztem, amire felkapott engem és velem együtt suhant az erdőbe. Sikítani sem volt időm, már egy szikla tetején ücsörögtem egyedül.
Ide-oda rángattam a fejem, de őt már sehol sem találtam. Lepillantottam és majdnem leszédültem a mélybe. Hihetetlen milyen magasan voltam.
-Hova tűntél? Mit akarsz? Hiszen én nem ártottam neked.-hebegtem, de senki sem válaszolt. A hátam mögötti fáktól egy apró reccsenés hallatszott ki.
-Tudom, hogy ott vagy.-mondtam magabiztosan, amire végre előbukkant.
-Nem igaz, mert itt vagyok.-szólalt meg a hátam mögött. Most csak egy hirtelen, nem várt mozdulatomba telne, és ő a szakadékba esne, de nem teszem, mert kedvelem őt. Ő olyan nekem, mintha csak a húgom lenne. Nagyon szeretem őt.
-Mit akarsz? Kérlek ne bánts, állapotos vagyok.-böktem ki. Még magamat is megleptem, hogy ilyen könnyen árultam el titkomat, amit még a gyermek apja sem tud. Megrökönyödve állt előttem, majd tekintete a hasamra siklott, amit két kézzel óvtam a világgal szemben. Megértően hasamra csúsztatta kezét és végigsimított rajta. Most először kedvesen mosolygott.
-Mi történt veled?-kérdeztem kíváncsian. Tudni akartam, miért vált ilyen vérengzővé, amikor még ott pislogott egy parányi szikra a régi Bellaból.
-Tudni akarod a történetem?-kérdezett vissza meglepetten.
-Hát persze. Én nagyon megszerettelek az idő alatt, míg ott voltál velünk. Szinte a húgomként tekintek rád.-válaszoltam egy kedves mosoly kíséretében.
-Ha elmesélek neked valamit, akkor mellettem kell maradnod az idők végezetéig.-felelte. Egy pillanatra megijedtem, de bíztam benne. Tudtam, mit akar ezzel mondani és nem menekültem. Bele sem gondoltam abba, hogy ezzel el kell majd hagynom a családomat.
-Rendben.-feleltem.

***jelenben-London***

Aggódtam barátnőm miatt, hiszen a fejébe vette, hogy mindenkit eltöröl a földről, aki neki ártani akart egykor. Hova lett az a kedves Bella?
Most már tudom, mit jelent ez a hevesség, amit Bella szemében láttam, hisz a saját szememmel tapasztalhattam ennek okát...Közös életünk, közös titkunk...

2011. november 16., szerda

10. fejezet- Ismeretlen ismerős

Sziasztok! Először is tudom, hogy tegnapra ígértem ezt a fejit és nagyon sajnálom, hogy így alakult, de magánügyi problémák miatt nem tudtam hozni. De most szeretném bepótolni. :) Remélem kapok pár komit és ezalatt nem csak egyet, vagy kettőt értek... Jó olvasást! Puszi!






"Lelkének sebe mélyült, de nem volt már olyan eleven. A csend, amely körülfogta, s kemény konoksággal visszhangozta magányos lépteit, mindig egy és ugyanazon körben forgó gondolatait, megnövesztette ugyan árvaságának érzetét, de már mindennapjainak részévé vált. Félt az estétől, amikor hazaért, s nem volt kire várnia. Félt a reggeltől, amikor egyedül ébredt, s nem figyelhette alvását, ébredését, jövés-menését annak a lénynek, akinek létezése teljesen betöltötte. A bénaság érzése, hogy valamit kitéptek lelke belsejéből, s hogy a csonk egyre vérzik, és soha nem gyógyul be, soha nem egészül ki - egy pillanatra sem hunyt ki. De most már mindez hozzátartozott az életéhez."


Edward szemszöge:

Testvéreim jóval előttem haladtak. Nekem nem volt olyan sietős. Hova siettem volna, ha ő nem várt abban a teremben, ahova mennem kellett. Testvéreim úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna, bár mindegyik gondolata arról árulkodott, hogy csak látszat, kivéve persze Rosaliet, elvégre ő boldog. Bár azt mondta sokkal inkább Bella lenne mellettem, mint Sara. Olyan sokáig könyörgött, hogy megsajnáltam. Legalább ő legyen boldog.
Hirtelen olyat láttam, hogy azt hittem megint csak a képzeletem játszik velem, de nem. Most valóban ott állt a folyosó végén és testvéreimet fürkészte, de leginkább Alicet nézte. Arcán mérhetetlen fájdalom volt, majd rám emelte tekintetét és az előző érzelmeknek nyoma sem volt már. Ajka ördögi mosolyra terült és kecses léptekkel elindult felém. Szemei szikráztak a haragtól. Minden mozdulata tele volt gyűlölettel és féltem, itt a vég. Sosem bocsát már meg nekem. Harcolni fogok. Ebben az egyben biztos voltam.
Mielőtt azonban odaért volna hozzám, eltűnt az egyik ajtó mögött. Olyan volt ez az egész, mintha valóban csak képzeltem volna.
Úgy rohantam utána, mint szomjazó egy pohár víz után. Féltem, hogy tényleg csak egy látomás volt. Egy emlék, amire halott szívem vágyott. Az osztályban ott ült ő. Leghátsó padban foglalt helyet, de nem úgy nézett ki, mint aki odaengedne engem is. Próba szerencse.-gondoltam magamban.
Bizonytalan léptekkel indultam meg felé, de egy pillanatra megtorpantam, amikor szemei szinte láthatóan szikrákat szórtak. Nagyon félelmetes volt. Ezt a énjét még nem ismertem.
A tanár épp abban a pillanatban lépett be, én pedig kénytelen voltam helyet foglalni ott, ahol épp álltam. Ami megjegyzem két paddal előrébb volt, mint ahol ő ült.
Amikor kicsengettek, ő már nem ott ült, eltűnt onnan. Már csak hűlt helyét láttam. Olyan gyönyörű volt. Egy fekete bőrszerű miniruhában volt. Egy csipke harisnyában és egy csipkés magassarkúban. Haja már nem a megszokott barnában tündökölt. Helyette most hollófekete volt, egyenes és már a melléig ért.
A sminkje is kihívóan hatott, de neki ez is jól állt.
Aztán még egy órám volt, bár ott nem volt velem. Az ebédlőbe érve azonban nagy meglepetés várt engem.
Annál az asztalnál, ahol a testvéreimmel szoktam "enni", ott ült ő. És szomorú szemeit az enyémekbe fúrta. Az álarc, amit hordani próbál, eltűnik egy-egy gyenge pillanatában.
Hallottam, hogy mögöttem megérkezik Alice, Jasper és Rosalie Emmettel az oldalán.
Rosalie csak lenézően morgott egyet, Alice szinte ragyogott a boldogságtól, bár ez még semmit sem jelentett. Jasper aggódott, hogy felesége mosolya hamar elszáll. Emmett pedig már most tervezgette a vicceit.
És én féltem. Féltem attól a lénytől, akit halálra ítéltem. Eljött, hogy most bosszút álljon rajtam.
Ránk nézett és ismét ördögi mosolyra húzta száját. Szemei megteltek gyűlölettel, ahogy minket nézett. Jasper a mellkasához kapott és a fájdalomtól nyögni kezdett. Ránéztem Bellara, aki gonosz tekintettel fürkészett minket. Nem hittem el, hogy ezt teszi. Ez lenne a képessége?
-Mi a baj Jasper?-kérdezte Alice aggódva. Fivérem levegőért kapkodott.
Amikor vissza akartam fordulni ahhoz az asztalhoz, ahol ő ült, meglepődtem. Addigra már velem szemben állt. Rám mosolygott. Ez még mindig nem a kedves mosolya, amit úgy szerettem. Odasétált Jasperhez és a füléhez hajolt.
-Na hogy tetszik? Ez csak egy kis kóstoló abból, amit én éreztem, amikor ti úgy elmentetek.-mondta szerelmem rideg hangon.-Meséld el, milyen érzés is! -mondta, majd félrelökte testvéreimet és már ott sem volt. Eltűnt. Az a Bella, akit én ismertem, meghalt. Ezt a Bellat nem ismertem.
-Alice vidd haza Jaspert és ti is menjetek vele!-utasítottam testvéreimet és most kivételesen hallgattak rám. Én pedig a kórházba eredtem, hogy elmeséljem Carlisenak, mi történt.


Jacob szemszöge:

Már napok teltek el azóta a titokzatos nő óta, aki Bellat kereste. Lassan kezdem összeszedni magam. Bár ez nem jelenti azt, hogy elfelejtettem Bellat. Még mindig szeretem, de lassan megtanulok a hiányával élni.
Lépteket hallottam a házunk felé haladni és kimentem megnézni, ki lehet az. A kezemben egy bögre gőzölgő kakaó volt, de amint megpillantottam a vendégem, az sietve zuhant a föld felé. De mielőtt még elérte volna, ő elkapta. Pár pillanat alatt játszódott le előttem az, amire már álmomban sem mertem gondolni. Itt állt előttem. Megint. Egy mocskos vérszívóként, de ő az egyetlen, akit még így sem tudok gyűlölni.
-Bella?-nyögtem ki hitetlenül nevét. A saját szememnek is alig hittem. Lassan felemeltem kezem és arcához érintettem. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nem álmodom. Az arcán pihenő kezemre tette kezét és leemelte addigi helyéről, majd bőre helyét a forró kakaó vette át.
-Szia Jacob!-köszöntött, bár hangja eléggé meggyötört volt. Még az emberi haldokló Bellamhoz sem hasonlított a mostani. Olyan volt, mintha az ördög angyal bőrbe bújt volna, hogy így kaparintsa meg magának a jó lelkeket. Hova tűnt az én édes Bellam?
-Mi lett belőled?-zokogtam a földre rogyva és ő leguggolt elém. Arca érzelemmentessé vált, ahogy rám nézett.
-Szeretném megköszönni, amit értem tettél!-mondta közömbösen. Mintha valami unalmas témáról beszélne éppen. Forró könnyem letörölte egyik kezével, majd felállt és hátat fordított nekem. Nem akartam, hogy most elmenjen.
-Hova mész?-kérdeztem sírós hangon.
-Befejezni valamit, amit el sem kellett volna kezdeni.-felelte titokzatosan.
-Mit művelsz Bella?-kérdeztem dühösen. Én is utálom azokat, akik ezt tették vele, de nem akarok valami mocskos gyilkos lenni.
-Bella semmit. Ő meghalt. Nem hallottad?-válaszolta, aztán mintha csak köddé vált volna. Eltűnt, mintha csak egy látomás lett volna.
Kellett pár perc, hogy felfogjam, mit is tervez. Felpattantam és hívtam a többieket, hogy még időben odaérjünk a rétre, ami a határhoz közel van.


Bella szemszöge:

Úgy döntöttem, visszamegyek és véget vetek mindennek, ami abban a városban kezdődött. Megérdemlik, hogy úgy szenvedjenek, ahogy én szenvedtem, amikor végre bevallotta Edward, hogy csak kihasználtak. Sosem szerettek engem. Edwardnak gyors halált szánok, mert neki legalább volt bátorsága bevallani, hogy nem is szeretett, de a  többieknek lassú, kínokkal teli haláluk lesz. Ők gyáván elfutottak és még csak a szemembe sem mertek nézni tettük után. Mind meglakol.
Az iskola folyosója a Cullen gyerekek hangjától csengett. Hát valóban ilyen boldogok? Valahol mélyen reménykedtem abban, hogy ez az egész csak tévedés lehetett, de most már látom, én voltam az, aki tévedett.
A következő pillanatban megláttam őt. Edward Cullent. Szívem árulóját. Legszívesebben odarohantam volna és letéptem volna a fejét, hogy kitűzzem a kedvenc rétünkre. Éreztem, hogy a gondolattól mosoly terült el arcomon. Milyen jó is lenne.
A többiek eltűntek és én egy szempillantás alatt elsuhantam onnan. Van egy képességem, amiről senki sem tudhat. Senki. Ez lesz a legnagyobb fegyverem ellenük.
Az első óra is csak azzal telt el, hogy elterveztem a végzetet. Figyeltem őt, ahogy minden mozdulata a félelemről árulkodott. Ez jól esett. Féljen csak, jól teszi.
Aztán a következő órákban inkább nem is mentem órára, mert féltem, hogy még  a diákok szeme láttára fogom kinyírni azt a férget. Már a puszta neve hallatán felmorgok. Azt a gyűlöletet, amit irántuk érzek, ne tapasztalja meg senki sem.
Aztán leültem az ebédlőbe, pontosan oda, ahol ők szoktak ülni. A trónjuk már az enyém. Hamarosan ki is csengettek és a diákok őrülten rohamozták le a kajás pultot. Majd ő is megérkezett. Meglepetten figyelt engem, aztán a többiek is utolérték őt. Mindegyik engem figyelt. Alice boldog volt, ahogy engem figyelt. Jasper arca tele volt aggodalommal. Rosalie a szokásos lenéző pillantását vetette felém, míg Emmett gyermeki mosollyal fogadta a látványom. Ő még mindig félt. Ezen elmosolyogtam magam. Mindnek rettegnie kell tőlem!
Döntöttem, ki lesz az első áldozatom, hogy ezzel is szenvedjen mind. Oda teleportáltam magam melléjük, amitől Edward lepődött meg a leginkább. A közelségem elképesztően hatott rá. Még levegőt is elfelejtett venni, bár arra nincs is szüksége, mégis a látszat...
Elnevettem magam, bár ez nem az a szívből jövő kedves mosoly volt, rideg és ördögien hatott. Egy szörnyeteg lettem. Ettől féltett Edward?
Lehajoltam a szenvedő Jasperhez, akinek az imént átadtam azt az érzést, amit az első hónapok jelentettek nekem. Ez is egy másolt képességem. Még egy nomádtól szereztem. Képes átadni bármilyen érzelmet, amit ő is átélt. Ez most jól jött.
-Na hogy tetszik? Ez csak egy kis kóstoló abból, amit én éreztem, amikor ti úgy elmentetek.Meséld el, milyen érzés is!-köptem a szavakat, majd ellöktem őt, ahogy az utamban álló Emmettet és Rosaliet is, majd mintha ott sem lettem volna, eltűntem. Nem találtak rám.
Követtem Edwardot. Tudni akartam, hova megy. Az első adandó alkalommal apucihoz rohan. Nevetséges. De így izgalmasabb lesz a játék.-szólalt meg bennem egy belső hang. Igen tényleg az lesz. Mosolyogtam el magam. Már egészen hozzám nőtt ez az ördögi vigyor.
Miután élvezettel figyeltem, hogy hatott a hír apucira is, elindultam, hogy végre olyat is lássak, aki kedves volt Isabella Swannal.

2011. november 5., szombat

Egy kérés!

Sziasztok! Egy nem is olyan régi blogomon írtam egy történetet, amit most szünetre ítéltem, mivel nem sok érdeklődést mutattak iránta az olvasók, így sem kedvem, sem ihletem nem volt a továbbírására. Úgy döntöttem, hogy pihentetem egy kicsit és majd a későbbiekben folytatom. De, hogy ne álljon üresen a blog, úgy döntöttem, hogy írok egy történetet, ami nem lesz olyan hosszú, de remélem annál izgalmasabbra sikerül :)
A kérésem csak annyira lenne, hogy ha van egy kis időtök és úgy gondoljátok, nézzetek be és olvassátok el a tartalmát, a prológust, illetve a szereplők menüpontban megismerhetitek a szereplők többségét,  persze majd bizonyára bővülni fog a történet során... :) szóval köszönöm szépen /előre is/ ha valaki benéz és esetleg, ha még nem túl nagy kérés, akkor szavaz, vagy komit ír a prolihoz :)
A blog címe: Utolsó fénykép

Köszönöm,
Puszi
Barbie

2011. október 30., vasárnap

9. fejezet-Időtlen idők óta

Sziasztok! Tudom azt ígértem, hogy 5 komi alatt nem hozom a fejit, de úgy döntöttem, hogy nem cseszek ki azokkal, akik írnak nekem komit még ha nincs is komi határ...itt a kedvenc részeim kezdetének ideje és higgyétek el, hogy írni fogtok, ebben biztos vagyok :) na puszi! Jó olvasást! ;)







"S ez időtlen tértelen űrben megállt az életem is,
csak mint kikapcsolt gépezet kis bolond kereke,
szívemben zakatol egyre a csendben:
hol vagy most? hol vagy most?
szívemben zakatol s vár szikra-jeledre,
melytől hunyt szemem újra kigyúl,
újra kigyúl egész életem
megindul
feléd."




Edward szemszöge:

Olyan hosszú ideje már, hogy nem érzem bőre édes eper illatát. Nem érinthetem és csókolhatom arcát. Nem érhet ajkam ajkához, hogy kínzó fájdalommal pecsételje tiltott szerelmünk. Azon az éjjelen annyi minden történt és bár lettem volna önző. Lettem volna önző és vettem volna el az életet. A lelkét, melyet megmenteni készültem. Talán most onnan fentről néz le rám. Mosolyog, mert ő jó. Soha nem lenne képes a haragra, még ha ily módon bántak is vele, ahogy én akaratlanul tettem. Azt hittem, így lesz jó. Azt hittem, boldog lesz valaki más mellett. Makacsságom ára most egyetlen és életem szerelmének élete.
-Edward könyörgöm próbálj továbbállni. A te életed még megy tovább.-sipákolt Rosalie a nappaliból, de a többiek azonnal csitították őt. Ha nem tették volna, akkor én teszem, de azt nem köszöni meg. Amúgy attól a naptól fogva nem állunk szóba, vagy ha szóba is állunk azt nem kedvesen tesszük.
-Edward?-hallottam meg gyönyörű hangját. Ott állt a szoba másik sarkában és meggyötörten engem figyelt. Nem hittem a szememnek. Hát tényleg itt van?
-Bella.-nyögtem és némán zokogni kezdtem.-Annyira sajnálom! Szeretlek!-vallottam meg neki, amire ő kedvesen elmosolyogta magát.
-Én is szeretlek! De ne aggódj most már itt vagyok! Eljöttem, hozzád!-suttogta. Közelebb lépkedett hozzám. Olyan kecses volt, mint egy macska. Lehajolt hozzám és lágyan végig simított arcomon. Épp ajkamhoz próbált jutni, amikor valaki könyörtelenül megszakította ezt a pillanatot. Szinte már éreztem ajkát ajkamon.
-Edward! Elég volt! Már magadban beszélsz?-kérdezte Alice aggódva és ő is épp olyan ramatyul nézett ki, mint amilyen én lehettem.
-Alice kérlek hagyj!-könyörögtem.
-Nem Edward! 50 évig hagytalak, mindig engedtem a kérésednek, de most nem fogok. Szépen szedd össze magad, mert holnap suliba fogunk menni!-jelentette ki húgom és hangja nem engedett ellenkezést. Most vérbeli vámpír volt, ahogy fenyegetően felemelte mutatóujját. Ha nem olyan helyzetben lettem volna, mint amilyenben vagyok, talán még meg is mosolyogtam volna a helyzetet. De nem. Most nem ment.

Alice szemszöge:

Reggel kelletlenül indultunk iskolába, de úgy éreztem, muszáj mennünk. El sem tudom mondani, mennyire fáj az, ami oly sok éve történt, de ettől még muszáj úgy viselkednünk, mint egy normális "emberi" család. A halandók is továbblépnek egyszer. Ennek nem feltétlenül kell a felejtést is jelentenie. Az emlékeinkben él tovább. Furcsa, hogy pont én mondom ezt. Pont én, aki a jövőbe lát. Már nem látom őt. Senkit sem látok. A jövő már előttem is rejtett. Olyan megrázkódtatást jelentett számunkra Bella halála, ami a képességünket is megviselte.
-Ne aggódj szerelmem!-tette kezét a sebességváltón pihenő kezemre Jasper. Egy kedves mosolyt erőltettem arcomra, de nagyon rosszul sikerülhetett, mert ez jobban fájt szerelmemnek, mint az érzelmeim érzése.
-Ne haragudj, de nem megy. Ő a legjobb barátnőm volt. És nem tudok túllépni azon, hogy nincs többé. Nem tudtam segíteni rajta, pedig az egész rajtam múlott.-magyaráztam az okát a fancsali képemnek. Jasper a fejét rázta, de mielőtt bármit is mondhatott volna a hátsó ülésen megszólalt Edward.
-Igazad van Jasper. Én vagyok az oka.-mondta bátyám. Hangja olyan volt, mint valami idős bácsinak. Rekedt és teljesen kiszáradt a  torka. Olyan ritkán táplálkozik, hogy nincs ereje.
-De hát én ezt egy szóval sem mondtam, Edward.-szidta le kedvesem fivérét. Féltem, hogy a végén még a kocsimban fognak verekedni, ezért muszáj volt valamit tennem ez ellen.
-Elég legyen már!-tapostam a fékre hirtelen, amitől szerelmem belefejelt az ülés háttámlájába, mivel éppen hátrafordult Edwardhoz.- Megérkeztünk a suliba.-egészítettem ki előző mondatom, így próbáltam megtörni a feszültséget.
Március közepe van. A második félév kezdete. Ilyenkor elég nehéz egy új diáknak beilleszkedni, de nekünk ez nem is célunk. Azonban, amikor szerelmemmel beléptem a suli folyosóra mindenki valami új lányról beszélt, aki szintén ma érkezik. Nem értettem, miért nem láttam őt előre. Ő is valami különleges ember lehet, mint Bella volt. Istenem már megint ő jutott eszembe. Megpróbáltam kevésbé fájdalmas képpel végig siklani a diákok előtt. Egy apró mosolyt erőltettem az arcomra, majd megpróbáltam a régi Alicet előkotorni, ami egy gyenge táncnak sikerült. Megpördültem még egyszer szerelmem karjaiban, amire az egész diák sereg engem figyelt. Megbűvölve, amitől szerelmem most nem volt olyan feszült, mint Bellaval való találkozásunk idején. Akkor még minden másként volt. Azóta szerelmem önuralma is sokat fejlődött. Senkinek sem kellett tartani egy-egy rossz lépéstől. Edward lemaradt egy kicsit, de megértettem. Tudom, hogy nehéz neki, de egyszer úgy is tovább kell állnia, bár tudom, hogy soha senkit sem lenne képes úgy szeretni, mint Bellat. Pedig ott van Sara, aki régen még gonosz volt, de Jasper biztosított minket arról, hogy jó útra tért és szereti testvéremet.

Lindsey szemszöge:

Épp egy aprócska tónál ültem a határ mentén, amikor különös szagra lettem figyelmes. Vámpír. Jöttem rá és amikor megfordultam, különös dolgot láttam. Azt hittem káprázik a szemem. Ő volt az. Teljes valójában ott állt és gyűlölettel teli tekintettel figyelt engem. Én nem ártottam neki. Döbbent arcomra egy kedves mosolyt erőltettem.
Mindig mondtam a többieknek, hogy az idő sosem volt gyógyír a rossz emlékek és a fájdalom sebeire. A szerelem sem elég mindig a megbocsátásra. Láttam őt szenvedni. Láttam mennyi gyűlöletet hordoz már akkor...És most még többet látok szemében. Ez sokkal erősebb a vér iránti szomjánál. Jól tudom. Látom, amit látok. Bár nem hiszek a szememnek.

Carlise szemszöge:

Alice most a mentőövünk arra, hogy a történteken túllépjen a család. Már ha még lehet így nevezni a miénket.
Bepattantam a kocsimba és a kórház fele hajtottam. A főúton voltam. Egy lélek sem járt most erre, amikor hirtelen elsuhant előttem valami. Valami, ami épp olyan gyors, mint mi. Hangos csikorgással fékeztem le, de amikor körbepillantottam már nem láttam semmit.
-Mi a fene?-lepődöttségemet hangosan is kiengedtem, elvégre egy lélek sincs erre rajtam kívül.
Miután úgy gondoltam, már úgy is mindegy, rátapostam a gázra és a kórházig meg sem álltam.
Sara már az irodában várt rám. Ő a titkárnőm ezen a helyen. Már nem eszik embervért, áttért arra, ami minket éltet. Szerelmes lett a fiamba, Edwardba és úgy tűnik, fiam adott neki egy esélyt. Bár ez hosszú harc és idő eredménye, most az a fontos, hogy a szíve is adjon neki egy esélyt és ne csak az esze.
Egész délelőtt papír munkát kellett végeznünk és volt néhány betegem, akik valamilyen balesetet szenvedtek el, de semmi komolyabb bajuk nem esett. Azt mondták, úgy látták valami elsuhant a kocsijuk előtt, de nem láttak semmit, viszont a kocsi megfékezhetetlenül hajtott az út menti korlátnak. Ez mentette meg az életüket. Kisebb sérülésekkel megúszták az esetet.
Már épp a végénél jártunk a munkának, amikor Edward zilálva viharzott be az ajtón. Sara kedves mosollyal akarta üdvözölni, de fiam illetlenül letépte a lány kezét arcáról.
-Most menj innen! -mondta elég zaklatottan, amire Sara értetlenül nézett kedvesére.-Nem hallod, takarodj!-förmedt rá és Sara úgy rohant ki az ajtón, mint akit puskából lőttek ki.
-Edward ez meg mire volt jó?-vontam kérdőre fiamat. Az én fiam illedelmes volt, főként a nőkkel. Ő nem az én Edwardom volt. Már régen nem volt az.
-Eljött. Itt van, hogy bosszút álljon...-hebegte Edward és én egy szót sem értettem ebből. Ki van itt? És mit akar? Miért?-dőltek belőlem a kérdések és fiam homlokát ráncolva próbált nem megőrülni.

2011. október 25., kedd

Híreim

Sziasztok! Az a nagy hírem van, hogy nem tudom hova ígértem a fejiket és mi egyéb volt már, ugyanis már egy hete kórházban vagyok, vagyis már nem tegnap este jöttem haza, de még nagyon sokat kell pihennem. nem tudom, lehet ti a helyemben őrülnétek egy 3 hetes őszi szünetnek, de én ennek nem nagyon tudok őrülni, mint tudják néhányan ebben az évben lesz érettségim és nem jó ilyen sokat hiányozni...a lényeg az, hogy még nagyon kell vigyáznom magamra, mert a betegség ami miatt kórházba feküdtem ráment a májamra, a lépemre és a manduláim is már majdnem összeértek... :( szóval nagy bajban voltam és egy kicsit még abban vagyok, de most már jobb...nem is ezért írok most nektek, hanem csak jelentkeztem és ígérem a sok pihenés mellett megpróbálok még ha lopva is, de írni a fejiket és hamarosan hozom is :) Puszi!
u.i.: Remélem nem haragudtatok meg, ha valahol elmaradt a feji érkezése, bár már kiírtam az időpontot, de én sem terveztem kórházba menni :(
Barbie

2011. október 9., vasárnap

8. fejezet-Égihábrorú

Sziasztok! Bár nem kaptam csak egy komit, most mégis úgy döntöttem, hogy hozom, de csak, hogy tudjátok komi határt fogok szabni, mert megelégeltem, hogy én hozom és hozom, de alig van, aki értékeli is /nekik persze nagyon köszönöm :) /
Szóval min. 5 komit kérek és jön a következő :) Szerintem nem kérek túl sokat...



"Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.
(...)
Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygók körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásaid szárnyain röpül."



Esme szemszöge:

Hatalmas csörömpölést hallottunk Alice szobája felől. Megijedtem, hogy talán valami nagy baj történt. Remélem Edward nem ugrott neki a húgának, vagy a fivérének. Azt nem élném túl, ha a gyermekeimet veszekedni látnám. Azt már nem.
Hogy jutottunk mi ide? Miért kell ezen átesnünk? A tiltott szerelem lángja mindenkit megéget, de ez mindent megér, ha a fiam boldog volt, ha csak egy kis időre is.
Úgy rohantam fel az emeletre, mintha az életemért futnék. Meg sem álltam lányom szobájáig. Lassan, félve a látványtól, kinyitottam az ajtót, de már csak az ablak apró szilánkjait láttam a szőnyegen.
-Mi történt? Hol van Edward?-kérdeztem kétségbeesetten. Alice még mindig ugyanúgy feküdt az ágyon és a plafont bámulta. Jasper szégyellte magát a történtek miatt, bár most szerintem köze sem volt az egészhez.
-Edward...szóval Alice megmutatta neki a látomást és őrjöngve ugrott ki az ablakon, majd az erdő felé rohant.
-Menjetek már utána, még valami baja esik szegénykémnek!-üvöltöttem rá fiamra, aki abban a pillanatban kivetette magát az ablakon és amikor kinéztem az ablak maradványain már Emmettel az oldalán suhant az erdő sűrűjébe, hogy megmentsék fiamat.
-Az egészben az a legszörnyűbb, hogy nem láttam ki tette ezt vele.-szólalt meg Alice. Hangja rekedt volt. Gondolhattam volna, hiszen alig iszik vért, pedig már régóta szüksége lenne egy kiadós táplálékra.
Odapattantam lányom mellé és gyengéden simogatni kezdtem haját. Ő, mint egy kisgyerek belebújtam ölembe és úgy voltunk az ágyon. Rosalie és Carlise is feljöttek időközben a szobába és helyet foglaltak a fotelekben, minket figyeltek.
-Bella halott. Könyörtelenül megölte egy szörnyeteg. Láttam. Bella szemeivel és azzal a mocsokéval láttam a történéseket. Bella előtt lepergett életének az a része, melyben a Cullen család jelentős szerepet vállalt és az apja. Még halála pillanatában is ránk emlékezett vissza. Még csak rossz folt sem volt az emlékeink. Csak a szépeket látta meg.-zokogta Alice az ölembe némán remegve. Testem remegni kezdett a néma sikolytól, és úgy láttam most még Rosalie is bánatosan lehajtotta fejét. Talán szégyelte magát, elvégre ő elég sok gondot okozott a két szerelmesnek. Talán most már belátja, hogy  Edward Bellanál nem talált volna jobbat.
Alice mesélni kezdett és a szívem majd megszakadt attól a mesétől, ami sajnos a valóság volt. Elgondolkoztam. Rá kellett jönnöm, hogy a család, melyre egykor vágytam, nincs többé. Az ő halálával minden elveszett és érzem, sosem lesz már a régi. A szerelem és a szeretet elhalványuló fogalom, mert már nincs értéke.
Ha ember lennék sem tudnám elfelejteni azokat a perceket, amiket vele éltem át. Mert fiamon keresztül éltem meg azt a csodát, amit Bella tett ezzel a családdal.


Rosalie szemszöge:

Esme már elég ideje fent kuporgott húgommal az ölében, amikor  végül én is elindultam az emeletre. Carlise követett. Talán csak nem akart egyedül maradni a gondolataival. Be kell látnom, hogy valamiért nekem is hiányzik Bella. Valahol Edward is hiányzik, bár be kell valljam, nagyon idegesített, hogy nyíltan belelát a magánéletembe. Ez nagyon zavart, de most bárcsak itt lenne.
A halott szívem nekem is összeszorult, amikor Alice megtörtebben hevert anyánk karjaiban, mint eddig. Helyet foglaltam az ablakhoz közelebb lévő fotelben és figyeltem az ágyon fekvőket. Nem szóltunk, csak hallgattuk a csendet. Emmett, ahogy meghallotta mit mondott Esme Jaspernek, rohant, hogy segíthessen Edwardnak.
-Bella halott. Könyörtelenül megölte egy szörnyeteg. Láttam. Bella szemeivel és azzal a mocsokéval láttam a történéseket. Bella előtt lepergett életének az a része, melyben a Cullen család jelentős szerepet vállalt és az apja. Még halála pillanatában is ránk emlékezett vissza. Még csak rossz folt sem volt az emlékeink. Csak a szépeket látta meg.-mesélte Alice, de hangja elcsuklott és némán sírni kezdett. Esme nyugtatólag simogatni kezdte őt, de nem sokat segített a tényen, hogy ő is remegni kezdett.
Valahol mélyen szégyelltem magam, hiszen ehhez az egészhez nekem is volt közöm. Tudtam, hogy Bella halála az én hibámból is történt. Valóban elgondolkoztam azon, hogy ő hányszor próbált velem kedves lenni, de én mindig mogorva voltam vele. Megbántam. Az emberek többsége mindig akkor értékeli a számára fontos dolgokat, amikor azok már nincsenek. Pont, mint Bella. Némán ültem a fotelben és a szőnyeget fixíroztam. Közben hallgattam széthullott családom "könnyeinek" néma hullását.
Nem tudom meddig, vagy mióta ülhettünk ott csendben, amikor meghallottuk a fiúk érkezését.  Carlise felkapta húgomat, míg én és Esme szinkronban suhantunk le a lépcsőn.
Edward megtörten és élettelenül lógott Jasper és Emmett vasmarkaiban. Még sosem láttam ilyennek. Bella valóban ennyit jelentett neki? Undort éreztem magam iránt. Ha egy kicsivel előbb vettem volna észre ezt az egészet, minden másként történt volna.
-"Sajnálom"-üzentem gondolatban testvérem felé, amire ő szikrázó tekintettel rám nézett. A szemében mérhetetlen harag, gyűlölet és fájdalom lakozott. Ezt az Edwardot még nem ismertem. Ez idáig még nem láttam lényt, aki ezt váltotta ki belőle.
-Kicsit későn gondolod így, nem gondolod?-köpte a szavakat, melyek még jobban meg voltak mérgezve a haragjával. Hirtelen kirántotta magát szerelmem és Jasper szorításából és nekem ugrott. Kezeit nyakamra helyezte és a falba nyomott. A fal látta ennek kárát.
-"Sajnálom! Őszintén nem tudtam, hogy ennyit jelent neked! De nem én öltem meg! Miért engem püfölsz? Megkeressük együtt."-mondtam neki gondolatban, amire felmorgott és a fal maradványitól nekihajított a szemben lévő falnak, hogy az is darabokban hulljon össze. Mint a család.
-Család? Ezt nevezed te családnak?-morogta, majd felrohant az emeletre. Emmett aggódva lépett mellém és átkarolt oldalról. Esme szinte élettelenül némán zokogott a földön térdelve, míg Carlise mellé guggolva simogatta hátát. Jasper csak felesége mellett állt és kezét hátára helyezte, mivel Alice épp úgy, mint Esme hevert a kanapén, ahova Carlise tette nemrég.


Jacob szemszöge:

Még mindig nem hallottam felőle semmi hírt. Talán most már tényleg jobban van. Talán. Hihetetlen, hogy azok után, amit vele tettek, még mindig úgy szereti, mint azelőtt. Mi tetszik abban a vérszívóban? Mit szeret benne. Én hús és vér vagyok, ezzel szemben az a mocsok csak egy márványszobor, megbűvölt végtagokkal.
Én táplálkozom rendes emberi ételt, a bőröm meleg, bár a szokásosnál kicsit melegebb, de így legalább még télen sem kellene neki takaró. Forró bőrömmel melegíteném meztelen testét. Azzal az alakkal nem lenne élete. Mert amit ő adhat az csak a halál.
Itt voltál mellettem mégis olyan elérhetetlen voltál. Most még csak a közelséged sem élvezhetem.
-Jacob itt van valami nő és Bellat keresi.-lépett be Elizabeth kopogtatás nélkül még mindig Bella szobájába. Értetlenül néztem rá, de ő csak vállat vont ezen és kiment a szobából. Nehézkesen, de felkeltem az ágyról, ami még mindig az ő illatától édes és szép.
Lassú léptekkel indultam ki a házból és a nő rám nézett. Valami olyat véltem felfedezni a szemeiben, amit eddig még senkiében. Vagyis inkább valami hasonlót ahhoz, amit Bella íriszében láttam.
-Elnézést, de én nem ismerem önt!-magyaráztam és ő zavartan elmosolyogta magát. Mintha tudta volna én ki vagyok, de én nem tudhatom, ő kicsoda.
-Nos, talán addig jó.-motyogta az orra alatt, de most nem adtam különösebb jelentőséget ennek a kijelentésének. Sokkal inkább érdekelt az a tény, hogy mit tud Bellaról.
-Miért is keresi Bellat?-érdeklődtem. Ez lett volna a bemelegítő kérdésem.
-Tudja bevallom őszintén, hogy nem ismerem őt úgy különösebben, de mégis nagyon ismerem.-mondta és engem most már teljesen összezavart. Most mégis mire akar kilyukadni?
-Nézze hölgyem, nem értem ezeket a keresztmondatokat, szóval érthetőbben, ha lehet róla szó.-utasítottam kissé feszültebben a kelleténél. Ő kissé idegesen vakarta meg tarkóját, majd folytatta.
-Nos, egy kávézóban dolgozik és én, mint vendég találkoztam vele. Persze nem beszéltem vele, de tudja láttam a szemében azt, amit...szóval...én tudom, mit érez.-mondta és most már valóban teljesen összekuszálta fejemben az épp gondolataimat. Most mégis miről beszél?

2011. október 2., vasárnap

Új blog

Sziasztok! Igen jól látjátok, nyitottam egy új blogot. Megint. Viszont szerintem már ez lesz az utolsó blogom... :)
Nem szándékozok újat nyitni, mert most szeretnék befejezni minden elkezdett történetet és azok helyére újabb és újabb történeteket hozhatok, így nincs szükségem több új blogra.
Kérlek titeket, hogy nézzetek be és olvassátok el a prológus már fent van. A blog még némi változtatást kíván, de mindent csak szép sorjában. Ha elolvastátok, kérlek titeket, hogy írjátok meg nekem véleményeteket!
Köszönöm! Puszi!
Blog címe: http://barbielenyei.blogspot.com/


U.i.: Kérek még komikat az előző fejihez, mert addig nem hozok friss fejit!

2011. szeptember 24., szombat

7. fejezet-Kapocs

Sziasztok! Ahogy ígértem, ma hoztam a fejit és remélem, hogy ehhez is kapok pár komit...lassan jönnek a kedvenc részeim és ha minél hamarabb olvasni szeretnétek, gyorsan írjátok a komikat! :) Áll az alku? ;)


"Ne gondolj rám ezután, neked úgysem fáj,
Nem tudom, hogy én ki vagyok, csak azt tudom, hogy ő ki volt, (...)
Hogy nélküled én senki vagyok, egyedül nem álmodok."




Aileen szemszöge:

Már percek óta bent ülök a kávézóban és nézem, ahogy az itteni rohangálás a kinti világot tükrözi. Ez a sok sietős ember, mind a vesztükbe rohan egy-egy ilyen napon. A percek lassan egy órává folynak össze. És én kezdek türelmetlenkedni. Felnézek az órára és a körülöttem rohangáló pincérekre, de egy sem jön oda hozzám. Még egy perc eltelik, de még mindig semmi. Egyre feszültebb leszek. A gondolatmenetemet sem tudom már követni és egyszer csak felkiáltok. Elfogyott a türelmem.
-Elnézést én már lassan 1 órája várok, hogy felvegyék a rendelésemet!-kiáltottam és a pincérek összenéztek. Az egyik lány éppen a konyha ablaknál állt és az előző rendelését adta le, illetve, ha jól hallottam, akkor még az az előttit is sürgetnie kellett. Egy másik lány grimaszolva elindult felém, de az a másik megmentette a munkától.
-Majd én megyek.-szólt annak a pincérlánynak, akinek nem volt éppen kedve a munkához. De hát akkor minek dolgozik? Annyian vannak, akik szeretnének a helyében lenni.
-Elnézést kérek, ha megvárattuk, de mint látja ma elég zsúfoltan vagyunk. Mit hozhatok önnek?- hallottam meg időközben a pincér hangját. Hangja meggyötört volt mégis ott bujkált jó mélyen a benne rejlő erő. Úgy gondolom rettentően sokat szenvedhetett, de még itt van és él. Még erősnek mutatkozik. Miután kielemeztem a hangot, végül megnéztem a hang tulajdonosát is és ahogy a szemeibe néztem. Ahogy szomorúan mosolygott. A szemében valami fakó csillogás ragyogott, de szinte olyan volt, mint valami életjel. Már csak pislákolt. Nagyon megsajnáltam. Úgy éreztem, valaki olyanra bukkantam, akire eddig vártam, akinek én is a mentőövet jelenteném. Meg akartam ismerni. Segíteni akartam neki. A lány szinte csontsovány volt már. Valószínűleg nincs étvágya. Még a hangom is elakadt. Mire végül megtaláltam, még akkor is dadogásra kényszerültem. Arca beesett volt, a szeme alatti lilás karikák pedig nem igazán segítettek az összképen. Hiába volt rajta egy kiló smink a szomorúságot soha nem tudná eltüntetni egészen.
-Én..egy...egy teát kérek sok citrommal és valami finom süteményt. Mondjuk, amit ön ajánl.-hebegtem zavartan. Valami különöset éreztem, ahogy a szemeibe mélyedtem. Még mindig bírt mosolyogni. Pedig látszott a tekintetén, hogy lassan zokogásba tör ki. Hogy bírt ilyen erős maradni? Nekem miért nem sikerült, amikor ilyen állapotban voltam, mint őt?
-Rendben máris megnézem, milyen süteménnyel szolgálhatunk önnek.-válaszolta még mindig mosolyogva, majd hátat fordított nekem és ismét a konyha ablakhoz sétált. Hallottam, hogy bekiáltja a rendelésem és ahogy sejtettem a sütemény választását is a szakácsra bízza.
Nem kellett sokat várnom, mire végre meghozták a rendelésemet. A tea egyszerűen isteni volt. A mamám is így készítette mindig. Ahogy ő is, amikor beteg voltam és ápolásra szorultam. Minden mozdulata hazugság volt.
Megittam a teát, majd a szakács által választott süteményt is elfogyasztottam. Aztán csendben ülve felidéztem a fájdalmas emlékeimet. Minden olyan gyorsan történt. Olyan hirtelen. Nem voltam felkészülve rá. Miért?
Miután már számomra is zavaró volt, ahogy azt a szegény lányt bámultam, elindultam, hogy egy hazug életet éljek.

Alice szemszöge:

Amikor végeztünk a vadászattal, lassan hazaindultunk. Csendben haladtunk egymás mellett. Ez talán még fájdalmasabb volt, mint az, hogy valakihez hozzá szóltunk. Annyi fájdalom. Azzal, hogy ő eltűnt az életünkből, nagyon sok sebet felszakított. Hirtelen egy látomás került elém, de bár ne ilyen lett volna. Láttam barátnőmet.
"Egy elhagyatott kunyhóban feküdt a fal mellett. Mindenhol zúzódások terítették be testét, mely már annyira sovány volt, hogy meglehetett számolni a csontjait. Szeme alatt még mindig ott voltak azok a lilás karikák, sőt most mintha valamivel rosszabban nézett volna ki. A vállá olyan furcsán állt, mintha nem a helyén lenne. A feje búbja láthatóan véres volt, már-már ömlött a fején lévő nyílt sebből a vér. A fal, aminek támaszkodott szintén csupa vér volt, de szerintem ez a sok vér nem csak a fején lévő sebből származik. Aztán már csak azt láttam, hogy valaki egy vöröses hajú nő a "nyakamra" tapadt-Bella szemével láttam a történéseket-és a bátyámat láttam, mintha csak egy szellem lenne. Fájdalmas arccal nézett le az előtte játszódó jelenetre és beszélni kezdett. Választ nem kapott. Aztán emlékeket láttam. Charlieról és a velünk való találkozásáról. Az erdőben történt első vallomások és a csókunk. Majd hatalmas üresség. Aztán már csak Bellat láttam, ahogy mozdulatlanul hevert azon a helyen, a gerince láthatóan elvolt törve. Az asztalon egy kamerát véltem felfedezni, de abban a pillanatban eltűnt a szemem elől a látomás."
Összecsuklottam és keservesen felordítottam, a többiek csak most vették észre, hogy megálltam. Szerelmem abban a pillanatban, hogy én ordítani kezdtem, összecsuklott. A bennem lakozó mérhetetlen fájdalom elszabadult és nem állíthatta meg senki. A legjobb barátnőm meghalt és én végig néztem a halálát. Nincs ennél szörnyűbb dolog.
-Ne! Bella ne!-üvöltöttem és az égre emeltem tekintetem. Carlise és Esme odasuhantak hozzám és oldalról közre fogtak. Nem értették mi történt velem, de most inkább nem is kérdeztek. Felemeltek és oldalról támasztottak. Úgy suhantunk haza. Még arra emlékeztem, hogy Jaspert Emmett és Rose segítette haza, de aztán mély depresszióba estem. Még mindig nem tudtam felfogni azt, amit láttam. Ez tényleg a valóság lenne?

***napokkal később***

-Alice szerelmem, kérlek meséld el, mi történt?-érdeklődött Jasper, ahogy én már napok óta az ágyamon feküdtem és a plafonra meredtem. A fehér plafon békét tükrözött és nem akartam más színt látni. Piros, mint a vér. Lila, mint Bella szeme alatt a karikák. Barna, mint Bella haja. És még sorolhatnám, mi minden emlékeztetne rá. És arra, hogy már nincs többé.
A szobánk ajtaja hirtelen kivágódott és egy ismerős illat csapta meg orrom. Nem kellett ránéznem ahhoz, hogy tudjam, Edward az.
-Mi történt? Azonnal meséld el, mit láttál!-üvöltötte, de én nem tudtam. Nem volt erőm a beszédhez.
-Kérlek Edward, már napok óta meg sem mozdul csak bámul a plafonra, mintha lenne ott valami érdekes. Szerinted egy vámpír megőrülhet?-aggódott szerelmem. Magamban már számtalanszor feltettem ezt a kérdést és a válasz talán ez. Ez, amit most átélek, maga az őrület. Nem volt erőm beszélni, sem másfelé mozdulni, így csak levetítettem a látomásom, ami olyan mérhetetlen fájdalommal járt. Nem akartam, hogy Edward is átélje ugyanezt, amit ez a látvány nekem okozott. Talán ő még nagyobb fájdalmat fog érezni. Sejtettem. Felordított és kiugrott az ablakin, de mivel az csukva volt, mindig én szoktam kinyitni, de most erre nem voltam képes, így ő az üveget is eltörte benne.

Edward szemszöge:
 Az, amit láttam, lehetetlen. Nem. Neki még élnie kell, hisz ezért hagytam el, hogy élhessen. Miért kergetted annyira a halált?-kérdeztem magamtól és csak most jöttem rá, hogy az apja is meghalt, mert Alice látomásában, amikor lepergett előtte az életének egy része, Charlie holtan feküdt a nappaliban. Annyi minden okoztam már neki.
A fájdalom, mérhetetlen volt. Öklöm hatalmas hanggal csapódott az egyik fa törzsébe. Aztán még egybe és még egybe. Úgy éreztem, ha a világ összes erdejét is pusztítom el, a fájdalom nem tűnik el a szívemből. Rohantam, mert én is meg akartam halni, de amikor megálltam egy pillanatra, két erős kar fogott le. És tudtam az ő érkezésükkel a halál itt hagyott. Elfutott előlem.
Erőtlenül rogytam össze a két vasmarok által így sem zuhantam a földre. Felemeltek és egy pillanatra sem engedtek el, úgy vittek vissza az otthon melegébe. Az otthonéba, ami nélküle már nem is jelent semmit.


Sara szemszöge:

Miután megtettem, amit meg kellett tennem, rohantam. Rohantam, de előtte még felkaptam az asztalon éppen működő kamerát. Mindent felvettem, hogy ha eljön az idő ezzel is újabb pontokat szerezzek az én oldalamra. Rohantam addig, amíg egy erdőhöz nem érkeztem. Ott volt egy hatalmas hegy, amire nem kerülte nagy erőfeszítésembe, hogy felmásszak. Így is tettem. Csak pár szökkenésembe került és már a tetején voltam. Tökéletes időzítésem volt, mert épp abban a pillanatban láttam meg Edward Cullent, ahogy a testvérei közrefogták és ő némán zokogva összerogyott az erős tartásban.
Hirtelen megszólalt bennem a megbánás apró szikrája. Sajnáltam őt. Sajnáltam Bellat, de már megtettem. Többé már nincs Isabella Swan a szerelmes halandó.
Ő már halott és én szívesen lépek a helyébe. Egy terv kúszott elmémbe. Meg kell szereznem magamnak Edwardot!

2011. szeptember 19., hétfő

6. fejezet-Eljött az én időm

Sziasztok! Remélem ehhez a fejihez hamar kapok komit, mert szeretnél hozni a következő részt és az azt következőt ... :)
Jó olvasást! Lehet izgulni, hogy "most akkor mi törént?" XD Puszi!


"Ha valaki elment, és ezzel együtt kitépte a szíved, nagyon sokáig képtelen vagy neki megbocsátani. Először önmagad hibáztatod mindenért, ami nem vagy, mindenért, amiben mások jobbak nálad. Aztán őt okolod. Sírsz miatta, szidod magadban, százszor is megfogadod, hogy nem veszed a szádra többé a nevét, és nem nyitsz ki újságot, amiben ő szerepel. Nem nézel tévét. Nem hallgatsz zenét. Nem beszélgetsz másokkal. Nem zongorázol. Egyszóval nem érzel. Csakhogy így hermetikusan elzárod magad mindentől, ami segíthetne, hogy továbblépj, hogy megértsd: ő, akiért te az életed is odaadtad volna, nem tudott neked eleget adni önmagából. Ő pontosan annyit volt képes adni, ő pontosan olyan volt, amilyenné formálta élete során a rá ható több millió tényező. Nem tudott jobb lenni hozzád, ezt a szívrepesztő tényt, így ahogy van, el kell fogadni. "



Sara szemszöge:

A Hold ezüstösen fénylett az üvegen és én egy pillanatra, megfutamodtam. Biztos ezt akarom én? Már napok óta itt ücsörgök annak a kávézónak a szemben lévő épületénél, ahol Bella dolgozik. Arra készülök, hogy végre elkapjam őt. Kínok közt szeretném végső halálba küldeni őt, hogy Edward is úgy szenvedjen, mint én James halála miatt.
Annyit szenvedtem és most vissza akarok lépni? Nem! Azt soha! James emléke megérdemel annyit, hogy őt is szenvedni lássam. Szeretlek James! Ezt érted teszem. És azzal a gondolattal ugrottam le az épületről, hogy véghez vigyem tervemet. Lassan lopakodtam a háta mögött és az egyik épület oldalán felkapaszkodtam, de egy apró zajt sikerült ezzel csapni. Hátrafordult, hogy megnézzen, mi volt az a zaj, de már nem voltam ott. Elölről vártam, hogy a szemembe nézzen. Látni akartam a szemében a rémületet, amit én váltok ki belőle. Könyörtelen leszek, ahogy ők is azok voltak a férjemmel. Meg kell tennem.
Amikor végre a szemembe nézett, nem azt láttam szemében, amire vártam. Nem volt ott félelem, vagy legalábbis nem miattam volt. Szemei alatt hatalmas lila karikák és szemei vörösek voltak. Hiába használt rá szemcseppet az csak pár órácskát használt. Ezt onnan tudom, hogy még érezni a könnyein keresztül azt a bűzt, ami annak a cseppnek a jellegzetes szaga. A smink, ami megjegyzem túl sok van rajta, még így kevés volt. Mindent láttam. Arca beesett volt és szomorú. Fájdalommal teli. Testén meglehetett számolni a bordáit, hiába volt rajta bő ez a ruha. Én mindent láttam rajta. Egy pillanatig megsajnáltam őt. Mennyit szenvedett. Edward valóban nem szereti őt. De hát ez butaság. Ha egy vámpír egyszer szerelmes lesz, az örökké tart. És én nem úgy ismertem meg a Cullen fiút, mint aki hazudik bárkinek is. Ő pont nem az a fajta, ennyiben becsülöm őt.
-Sara!-ejtette ki rekedt, meggyötört hangon a nevemet. Újból elöntött a düh, de most a férfi iránt, aki ezt tette vele. De ez elég volt arra, hogy újból erőt vegyek magamon és megtegyem, amit meg kell tennem.
-Eljöttem érted. Akarom mondani az életedért.-köptem a szavakat és közel hajoltam a nyakához. Játszottam vele. Nem félt tőlem. Voltaképpen azt láttam, az minden vágya, hogy megöljem őt. Azt hittem, sikoltozva fog menekülni előlem, de nem. Ő tényleg más. Selejt még a halálnak is, mégis oly különleges.-Hát nem is félsz a haláltól?-lepődöttségemet ki is mutattam.
Keservesen felnevetett.-Miért kéne félnem? Már hosszú hónapok óta arra várok, hogy végre elvigyen magával.-felelte.-Nem akarok többet szenvedni, de ha te úgy érzed módját, hát kínozz meg. Az a fájdalom messze nem ér fel azzal, amit az ő hazugsága okozott.-magyarázta és lehajtotta fejét. Láttam, hogy könnycseppek csurrantak ki szeméből, de már nem volt ereje leplezni azt.
-Tényleg ezt akarod?-kérdezte tőlem egy belső hang.
-Igen. Öld meg, de előtte szenvednie kell. Könyörögnie kell a halálért.-szólalt meg egy másik, egy gonosz hang. Két félre szakadtam és csak isten tudja melyik fog győzni.


Bella szemszöge:

Ott álltam és arra vártam, mikor harapja el végre a torkom. Ha a halál nem akar engem, akkor majd egyedül halottan tengetem az életem valahol egy ismeretlen dimenzióban. Lassan nyakam felé hajolt, de nem jött el az, amire vágytam. Ördögien felnevetett. Az utca az ő kacajától zengett. Ha most nem lennék olyan helyzetben, mint a mostani, azt mondanám, szép hangja van. Ahogy csilingel az éjszakában.
-Igen valóban megöllek, de előtte egy kicsit játszani fogunk.-lehelte hajamba, majd megrántotta a kezem, ahogy felkapott a hátára. Éreztem, hogy kiakadt a vállam, de ez a fájdalom ismét semmi ahhoz képest, amit az elmúlt hónapokban éltem át. Házak, melyek mellett elhaladtunk, összemosódtak. Semmit sem láttam belőlük. Aztán alig telt el pár perc, amikor összemosódott zöld színfoltokat láttam. Ez bizonyára már az erdő.-gondoltam magamban. Most már nincs messze a halál.
Éreztem, hogy lassítunk, aztán pedig egy ajtó kicsapódott és éreztem, hogy repülők. A következő pillanatban egy hatalmas puffanás hallottam. Nem tudtam, mi történt addig, amíg nem éreztem egy mérhetetlen fájdalmat a hátamba nyilallni. Kinyitottam a szemem és hátra felé kezdtem el tapogatózni, mivel sötét volt, semmit sem láttam. Éreztem, hogy a fal mögöttem felrepedt. Jó nagy csapódás lehetett, ha ilyen károkat szenvedett a fal. Valami meleget éreztem a hátamon és a fejemen lefolyni. Biztosan csak a vérem folydogál.
Óvatosan elfeküdtem a falhoz közel és behunytam a szemem. Vártam. Vártam a halált, de az csak nem jött el.

***másnap reggel***

-Ébredj már te két lábon járó vérkamra!-hallottam meg Sara gúnyos hangját. Mindenem sajgott. A hátam, a fejem és a jobb vállam, amit érezhetően kirántott az este. Megpróbáltam a bal kezemmel feltámaszkodni, de az is erőtlen volt.
-Még ezt is nekem kell megoldani.-mérgelődött és kicsit sem kedvesen felrántott a földről. Most nem akadt ki a vállam, de ez sem volt kellemes érzés.
A falak fehérek voltak, bár már nem annyira, mint új korukban. A sarkokban sok-sok pókháló és talán lakói is vannak. Az ablakok üveg helyett, nejlonból voltak. Az ajtó 3 részből állt. Belül volt egy szúnyog hálós, azután következett egy egyszerű fából készült ajtó, majd kívül egy rácsos ajtó található. Odakint zuhogott az eső. Az ablakokra feszített nejlont rángatta a szél. Hatalmas vihar közeledett, épp úgy és épp olyan, mint  ami bennem tombolt. Már hosszú hónapok óta. Az asztalon egy frissen élezett, kissé rozsdás kés pihent, melyet abban a pillanatban, hogy ránéztem, Sara felkapott. Az orrom előtt kezdett kapálózni vele, de én nem féltem. Lett volna értelme, ha egyszer a halálra vágytam? Az már nem érdekelt milyen formában jön el, de nem akarok tovább élni és szenvedni.
-Ugye ez most már a vég?-kérdeztem megváltómtól, aki először döbbenten, majd gonoszan pislogott le rám.
-Szeretnéd?-kérdezett vissza és arcán széles vigyor terült el, majd öblös nevetésbe kezdett. Most valóban olyan volt, mint maga a sátán, ahogy a sötétben felegyenesedett és két kezét szélesre tárva nevetett, közben a villámok erős fénye bevilágította alakját, azzal is árnyékot festve a szemben lévő falra.
De ez még mindig nem volt elég arra, hogy féljek. Nem, nem lett volna értelme, még nem. A hatalmas villámlásokat, még hatalmasabb mennydörgések követték. Az egész olyan volt, mintha az ég kivetítette volna a lelkemben tomboló háborút.
Lassan lehajolt hozzám és a nyakamhoz nyomta a pengét, még nem vágott bele vékony bőrömbe, pedig csak arra vágytam.
-Tedd már meg! Mire vársz?-kérdeztem dühösen és türelmetlenül.
-Ne siettess! Még nem szántam el magam, a gyilkolásra. Talán azzal csak jót tennék neked.-mondta vicsorogva. A villámlás megvilágította pengeéles fogait. Vakítóan villogtak szemembe és most úgy éreztem félek. Félek az élettől. Félek attól, hogy "megkegyelmez" nekem és életben hagy. De én azt nem akarom. Azt már nem.
Végül meggondolta magát és fenyegetően éles fogaival nyakam felé vette az irányt. Éreztem, hogy szorosan nyakamra tapad és a meleg vérem kicsordult. Ő pedig, mint egy szomjazó a kútnál, úgy kapaszkodott az engem éltető vérbe. Végig a plafont fixíroztam, hogy hátha utoljára még meglátom őt. Így is történt. Ott állt Sara mögött és csalódottan engem figyelt. Arca olyan volt, mintha belőle vennék el az életet.
-Megígérted.-nyöszörögte. Igen megígértem, s ő is megígérte, hogy olyan lesz, mintha nem is létezett volna.
Behunytam a szemem és elraktároztam magamban az összes emlékemet. Azt mondják a halálunkkor lepereg előttünk az egész életünk, de nekem csak egy része játszódott le előttem. Láttam apámat, amikor ideköltöztem. A napokat, amelyeket együtt töltöttünk. Aztán láttam őket. Őt, ahogy a biológia teremben annál az asztalnál ült, ahova engem ültetett a tanár. Az első szerelmi vallomásunkat az erdőben, az első csókunkat. És a reggelig tartó beszélgetéseket. Míg nem eljutottam ahhoz a végzetes szülinapi partihoz és mindenhez, ami azzal kezdődött.
Éreztem, hogy már nincs messze a nyugtató halál. Érzem a szagát. Már itt van. Még egyszer és utoljára kinyitottam a szemem, de ő már nem volt ott. Csalódottan hunytam vissza szemem és egy könnycsepp gördült le arcomon, aztán minden elhomályosult és én eltűntem. Örökre...

2011. szeptember 11., vasárnap

6. fejezet ízelítő

Sziasztok! Hoztam egy kis ízelítőt a következő fejezetből, hogy lássátok, lassan beindulnak az események, de amíg nem kapok komit az előző fejihez, nem hozom az új fejit és nem is írom ki az érkezését, hiszen minél később írtok, annál később hozom a folytatást! Ez vegyétek amolyan kompromisszumnak! :) 

"Sara szemszöge:
Amikor végre a szemembe nézett, nem azt láttam szemében, amire vártam. Nem volt ott félelem, vagy legalábbis nem miattam volt. Szemei alatt hatalmas lila karikák és szemei vörösek voltak. Hiába használt rá szemcseppet az csak pár órácskát használt. Ezt onnan tudom, hogy még érezni a könnyein keresztül azt a bűzt, ami annak a cseppnek a jellegzetes szaga. A smink, ami megjegyzem túl sok van rajta, még így kevés volt. Mindent láttam. Arca beesett volt és szomorú. Fájdalommal teli. Testén meglehetett számolni a bordáit, hiába volt rajta bő ez a ruha. Én mindent láttam rajta. Egy pillanatig megsajnáltam őt. Mennyit szenvedett. Edward valóban nem szereti őt. De hát ez butaság. Ha egy vámpír egyszer szerelmes lesz, az örökké tart. És én nem úgy ismertem meg a Cullen fiút, mint aki hazudik bárkinek is. Ő pont nem az a fajta, ennyiben becsülöm őt.
-Sara!-ejtette ki rekedt, meggyötört hangon a nevemet. Újból elöntött a düh, de most a férfi iránt, aki ezt tette vele. De ez elég volt arra, hogy újból erőt vegyek magamon és megtegyem, amit meg kell tennem."


Puszi:
Barbie

2011. szeptember 6., kedd

5. fejezet-London

Sziasztok! Meghoztam a várva várt fejezetet. Legalább is remélem, hogy vártátok! :)
Lenne egy hírem is, arról van szó, hogy megpróbálok mindig hozni egy kis ízelítőt a fejikből, hogy sokkal nagyobb kedvvel álljatok neki olvasni a fejiket! Szóval remélem, hogy ennek őrülni fogtok! A következő fejinél már lesz egy falat a 6. fejiből :) Jó olvasást! Puszi! Kérem a komikat! :)


"Visszalopnék én, ha tudnék, minden órát,
De nincs erőm, hogy kiálljak még egy próbát.
Néha rám tör még az összes szép emlék,
De nélküled mind elhagyott ajándék."




Bella szemszöge:

Már hónapok óta sodródom az időben, de még semmi sem történt. Még életben vagyok. Úgy tűnik már olyan selejtes vagyok, hogy még a halálnak sem kellek. Senkinek sem kellek.
Szerencsére még az első napokban sikerült munkát találnom, így legalább van valami, amivel el tudom terelni a rossz gondolataimat. Ha még most sem lenne munkám, akkor mostanra már teljesen megőrültem volna a rám törő emlékektől. Lehetetlen. A mi szerelmünk lehetetlen volt.
Esténként, amikor párnámra hajtom fejemet az emlékek gőz erővel törnek rám és én nem tudok szabadulni tőlük. Felejteni akarok. El akarom felejteni, hogy egy kis ideig én voltam a világon a legszerencsésebb nő. Hogy a karjaiban lehettem. Hogy csókolhattam és ő is csókolt. A simogatásai, mint hűs szellő. Az álmok, melyeket ő vigyázott éjjelenként. A szerelmes szavak, melyeket csak az én fülembe suttogott. A hazugságok, melyeket én naiv kislány révén el is hittem. Akkor minden hihetetlennek tűnt. Azt hittem álmodom. Valóban álmodtam csak. Mert az az Edward, akit én megismertem szeretett. Viszont aki elhagyott, nem.
Miért álmodunk, ha egyszer fel kell ébrednünk? Miért?
-Héj kisasszony! Kérhetném azt a kávét?-kapálózott egy kéz a szemem előtt és nekem rá kellett ébrednem, hogy épp dolgozom.
-Elnézést! Azonnal hozom a kávéját uram!-feleltem és elindultam a konyha felé.
-Egy kávé lesz tejjel és két cukorral!-kiáltottam be a szakácsnak. -És a kettes asztal két hamburgert és két-két kólát rendelt. Hol van már?-sürgettem az előző rendeléseket.
-Azonnal viszem.-felelte a szakács, akinek még mindig nem tudom a nevét. Tulajdonképpen senkivel sem beszélgetek, csak annyit, mint most. Felveszem a rendelést, leadom és kérem a pénzt érte. Ennyi az egész. Néhány pincérlány próbálta felvenni velem a kapcsolatot, de én gyorsan jeleztem nekik, hogy feleslegesek.
Ma szombat van, ami annyit jelent, hogy telt ház van. Egy amolyan gyorsbüfében dolgozom. Igazából kávézó, de nem csak kávéról, meg egyéb italokról szól, lehet enni olyan ételeket, melyekhez nem kell szakács végzettség. Például a hamburger, hotdog, vagy valamilyen saláta, illetve sütemények.
-Elnézést én már lassan 1 órája várok, hogy felvegyék a rendelésemet!-kiáltotta egy női hang.
-Majd én megyek.-szóltam az éppen elindulni készülő pincérlánynak. Az asztalhoz sétáltam és megpróbáltam a szokásos kedves mosolyomat rányomtatni az arcomra. Voltaképpen nem is értem, hogy ment eddig, hogy folyton vigyorgok, mintha az életem egy habos torta lenne.
-Elnézést kérek, ha megvárattuk, de mint látja ma elég zsúfoltan vagyunk. Mit hozhatok önnek?-kérdeztem. A nő szigorúan rám emelte tekintetét, de amikor rám nézett, mintha szellemet látott volna. Nem értettem, mi ütött belé.
-Én..egy...egy teát kérek sok citrommal és valami finom süteményt. Mondjuk, amit ön ajánl.-válaszolta, illetve sokkal inkább dadogta, mint mondta.
-Rendben máris megnézem, milyen süteménnyel szolgálhatunk önnek.- mondtam egy játszott mosollyal az arcomon. Majd megfordultam és ismét a konyhában mentem.
-Egy citromos tea és egyet a legfinomabb süteményekből.-kiáltottam.
-Máris.-felelte a szakács kisegítője.
A nő még sokáig figyelt engem, ahogy dolgoztam, de aztán úgy eltűnt, mintha nem is létezett volna. A nap további részében semmi különleges, semmi említeni való nem történt. Tulajdonképpen már lassan 1 éve nem történt velem semmi említésre méltó. A szerelmem kihasznált, aztán eldobott, mint valami használt rongyot, az apám szintén elhagyott, meghalt. Anyám pedig újdonsült férjével szórakozik valahol a nagy világban. Bár nem hibáztatom, elvégre én akartam, hogy Phillel menjen. Hiszen most boldog. Legalább ő az.
-Akkor most már megyek.-jelentettem ki. Késő este volt már. Éppen végeztünk az eltakarítással. Az éjszaka számomra nem félelmetes. Már nem. Mellette megtanultam, hogy az éjszaka csak egy napszak. A végtelen. Meg aztán mitől kellene félnem, ha meghalok az csak nekem lesz jó. Meg azoknak, akiknek nem kellettem és előlem menekülnek most.
Azonban arra nem számítottam, hogy ezen a holdfényes éjszakán végre eljön az én időm.


Alice szemszöge:

Itt élünk Londonban. Már éltünk itt egy párszor, de évtizedek óta először úgy érzem, ez nem az én otthonom. Nélküle nem az. Illetve nélkülük már nem az. Bella és Edward nélkül a család már nem is család. Az élet nem élet. Az öröm nem öröm többé.
-Drágám kérlek menjünk el vadászni!-kérlelt már sokadik napja szerelmem. De nem megy. Egy ideje egy falat sem megy le a torkomon.
-Könyörgök! Bella sem szeretne így látni.-próbálkozott Bella említésével megpuhítani, de valahogy ez sem sikerült neki.
-Nem. Nem megy, de te menj csak nyugodtan. Úgy is szükségem van egy kis egyedüllétre.-feleltem, majd lehajtottam a fejem és ismét a kezemet fixíroztam. Mintha lenne rajta valami különleges. Pedig nincs.
-Na jó ebből elég volt. Ha most nem jössz velem, akkor elmegyek.-fenyegetett meg szerelmem. Jól tudta, hogy már csak így tud elmozdítani engem.
Lassan felálltam az ágyról, de ha nem én élném át, akkor azt mondanám, hogy meghibbant, aki azt állítja, hogy egy vámpír lehet gyenge is. Úgy éreztem kiment belőlem az élet. Talán csak azért van, mert már hetek óta nem ittam vért.
Jasper egy pillanat alatt előttem termett és még a földre érkezésem előtt elkapott.
Belekapaszkodtam nyakába és úgy indultunk ki a szabadba. A "család" a nappaliban gyülekezett, de szinte mindenki szétoszlott, aki eddig elválaszthatatlan volt. Emmett a nappali egyik sarkában, míg Rosalie a másikban. Esme az egyik virág mellett támasztotta a falat, míg Carlise mindenkinek hátat fordítva az ablakon kifelé nézett. Jasper és én is eltávolodtunk egymástól. Már nem is tudom, mikor csókoltam meg mézédes ajkait. Mikor öleltem meg és suttogtam el fülébe, mennyire szeretem.
Néha látok barátnőmről néhány látomást, amikor az egyik pillanatban valami pincér ruhában és egy vidám maszkot magára öltve dolgozik, a következő pillanatban pedig egy csempének dőlve zokog és a még mindig a miérteken gondolkodik. Azt hiszem én is felteszem a kérdést: Miért? Miért kellett így történnie? Miért kellett a bátyámnak ilyen makacsnak lennie és nem törődve Bella akaratával, ott hagyni őt? És most miért omlik össze az évtizedek óta épített családunk? Miért: Miért? Miért?


Carlise szemszöge:

Már percek óta arra várunk, hogy Alice végre erőt vegyen magán és úgy, mint régen elmenjünk együtt vadászni. Egy ideje mindenki külön járt. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne lássam a feleségem és a gyermekeim szenvedni, így a munkámba temetkeztem. Túl órát vállaltam, pedig eddig sem volt kevés teendőm, de most. Folyton felmerül benne a kérdés, mi lehet most a fiammal és a lányommal. Miért ment el Edward? Miért hagytuk ott Bellat, amikor szüksége lett volna ránk?
Annyi kérdésünk van és senki sem ad rá választ. Senki sem tudja. Örök rejtély marad talán.
Folyton azon tűnődöm, vajon tényleg olyan lesz, ahogy Edward megígérte neki. Vajon tényleg elfelejti a Cullen családot? Csupán egy folt marad belőlünk, melyet többé már nem tud élesíteni az elméje. Minden az ő tiltott szerelmükre emlékeztet. A kórházban, ha egy Bellaval egykorú lány megsérül, rögtön eszembe jut csetlő-botló lányom. Ha egy szerelmes párt látok, akik ölelkeznek, ha feleségemet csókolom, az ő szerelmükre emlékezem. Talán egy másik életben. Talán, ha majd Bella valóban továbbáll, a vére újra életünkre tör majd, hogy egy újabb Rómeó és Júlia történet bontakozzon ki a találkozásból. Vajon Júlia él még? És Rómeó miként van? Szerelmük él még? A Cullen család él még?

2011. szeptember 1., csütörtök

Díjacska

Sziasztok! Nagyon boldog vagyok, mert kaptam még egy díjat! :) Nagyon-nagyon szépen köszönöm Barbi-nak !!!! :)

Természetesen a díjhoz szabályok is járulnak... :)

Szabályok:

1. Tedd ki a logót!
2. Írj magadról egy kis szösszenetet!
3. Küldd tovább 5 írónak!
 
 
1. kint van :)
2.Rólam:

Őszintén szólva már nem tudom, mi az amit elmondhatnék magamról, hiszen szinte minden díjnál szerepel ez a szabály és lassan kimerítem a bemutatkozási szempontjaimat is. Imádom az olvasóimat és nagyon sokat jelent az, ha visszajelzést kapok tőlük a történeteimről. Ez egyfajta biztatás, vagy ha éppen építő jellegű kritikáról beszélünk, akkor annak segítségével fejlődhetek egészen a fellegekig.../ez persze túlzás :)/
Az élethez nekem csak pár dolog szükséges. Sosem voltam nagyra vágyó és az álmaim sem olyanok, melyek lehetetlenek számomra. Nincs másra szükségem csak a családomra, a barátaimra, az írásra /bele értve az olvasóim támogatását/, olvasásra és a zenére /ami alatt nem csak a zene hallgatást értem.../. Már említettem, hogy zongorázom, de e mellett a gitár sem elhanyagolható hangszer számomra.  Az is az életem része...Köszönöm, hogy eddig támogattatok és remélem, hogy ezután sem okozok nektek csalódást :)

3. Akiknek tovább küldeném:
Megjegyzem nem egyszerű, hiszen minden blogtársam megérdemli ezt a díjat. Mind nagyon jó író és látnak fantáziát még abban is, amiben mások nem biztos XD

Azt hiszem ennyi lenne. Elég nehéz döntés volt, mivel mindenki megérdemli :) És persze most azonnal figyelmeztetek mindenkit a díj örvényről :)
És még egyszer köszönöm!
 
 

2011. augusztus 24., szerda

4. fejezet-Hiányérzet

Sziasztok! Meghoztam a 4. fejezetet. Valószínűleg a következő már csak szeptemberben érkezik, de még ki tudja. Na nem húzom az időt tovább. Jó olvasást! Őrülnék néhány kominak! :)
U.i. Hamarosan érkeznek az izgalmasabb részek :)



"Szükségem van egy arcra, egy ismeretlen tekintetre, aki barátságosan visszanéz rám a semmiből, ahonnan jövünk, és ahová tartunk."


Sara:

A türelem James szerint nem az erősségem, de most erősnek kell lennem és várnom kell! Várni, amíg eljön az én időm. Csak ok nélkül járom a városokat. Nem keresek senkit. Nem látogatok meg senkit. Nem vadászok. Csak sétálok, a háztetőkön ugrálok és gondolkodom. Nem tudom, James szerint mi lenne a helyes. Hogy kéne megölnöm? Mikor?
A Hold ezüstösen csillogott az éjszakában és én megálltam egy pillanatra. Körülnéztem, hogy vajon, hol lehetek most? Már hetek óta céltalanul bolyongok a világban és csak száguldok előre.
Mintha a szívem mégis keresne valakit, de nem találja, így folyton tovább áll. Nem tudom. Ez olyan megmagyarázhatatlan. A seb olyan mély és olyan nagy, hogy egy örökké valóság is kevés arra, hogy begyógyuljon. Soha senkit nem tudnék már úgy szeretni, ahogy Jamest szerettem. És tudom, hogy senki sem szeretne engem úgy, ahogy James tette.



Lindsey szemszöge:

Az a tény, hogy itt hagyott engem, minket, nagyon fájt. Valóban úgy éreztem, ő a legjobb barátnőm. Talán ő nem így gondolta. Talán számára az itt töltött lét, egy börtöni életként hatott. A sok talán. A sok kérdés. Semmit sem magyarázhatunk meg. Lassan beletörődöm abba, hogy ennyi volt. Elment. Itt hagyott.
-Lindsey kérlek mosolyogj végre!-kérlelt szerelmem és apró puszikat nyomott vállamra. Épp reggelre virradt. Egy újabb reggel nélküle. Már hónapok teltek el és ő nem jelentkezett. Vajon sikerült neki az öngyilkosság? Elment? Örökre?
-Kérlek! Gondolj a babánkra!-mondta szerelmem határtalan türelemmel a hangjában. Tudom, hogy is nagyon megszerette Bellat és talán a látvány, hogy én is mennyire szenvedek a hiánya miatt, még jobban fáj neki, mint a saját érzelmei, amit Bella okozott neki.
Talán rájött, ha megmutatja nekünk milyen érzés is az, ha egy szeretett személy emléke csak üres űrként hat lelkünkben, mi is rájövünk, mit élt át Edward és az apja halála miatt. Bella most már tudom. Már megértelek. Gyere vissza kérlek.-könyörögtem gondolatban, de nem történt semmi.
Kezem lassan gömbölyödő pocakomra helyeztem és simogatni kezdtem. Andrew arcán egy apró reménnyel teli mosoly jelent meg. Reménykedett, ahogy én is.
Reménykedtem abban, hogy látni fogom még az én barátnőmet.


Jacob szemszöge:

Már hónapok óta semmi hírt sem hallunk róla. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Féltem. Féltem, mert talán már nem is él. Féltem, hogy megint találkozik azzal az Edward Cullen gyerekkel és talán az addig felépített életét újra lerombolja. Valami azt súgja, hogy Bella sokat változott azóta, hogy elment tőlünk. Talán már jobban van, de nem mer visszajönni Forksba, hiszen itt kezdődött minden rossz az életében.
-Szia! Hoztam egy kis vacsorát.-lépett be bátortalanul Elizabeth. Éppen Bella régi szobájában ülök Bella régi ágyán. Tulajdonképpen még mindig az övé. Nem adtam oda senkinek, hiszen abban reménykedtem, visszajön. Ha nem is hozzám, de visszajön.
Tudom Elizabeth is épp úgy megszerette őt, mint Lindsey. Bár Elizabeth az egyetlen, aki emberként mindkét félről véleményt alkothat mindenféle ráhatás nélkül. Ő ember. Egy farkas bevésődése, de ettől függetlenül még józanul látja a vámpírokat is. Mindig azt mondta, hogy a Cullen klán rendes. Azon kevés vámpírok közé tartóznak, akik megpróbálnak valami jót kihozni abból, amikké váltak.
Véleményem szerint ők is olyanok, mint a többi vérszívó. Bella hónapokig tartó szenvedését látva rájöttem, semmi sincs bennünk, ami megkülönböztetné őket a többi szúnyogtól. Keservesen felnevettem, mert eszembe jutott, amikor egy alkalommal Bella azért bokszolt arcomba, mert azt mondta Edwardról, hogy egy mocsok vérszívó. Úgy védte őt. És az mit tett? Bántotta!
-Jacob jól vagy?-aggódott Elizabeth. Persze ő külső szemmel most biztosan azt hiszi megőrültem. Pedig csak keserű emlékeim törnek fel bennem. Annyira fáj, hogy elment. Elvitt belőlem egy darabot. Egy darabot, de ez a darab létem legfontosabb része volt. A szívem...


Edward szemszöge:

Lassan már egy éve, hogy elhagytam életem értelmét. Annyira fájdalmat okoztam az életében azzal, hogy megismert engem. Minden napomat átkozom azzal, amikor önző módon engedtem vágyaimnak és megcsókoltam őt. Azt, amikor először szóltam hozzá. De legfőképpen azt, amikor ilyen szörnyeteg lettem. Sosem hibáztattam fogadott apám ezért, de mégis úgy érzem jobb lett volna, ha valaki mást választ magának, és nem engem. Hagyott volna meghalni és talán egy új testben, emberként megismerhettem volna szerelmem. Szerethettem volna, ezzel is normális életet biztosítva neki. Szeretném, ha az ő élete más lenne. Nem érdemlem meg őt.
Öltem már embert. Őt is meg akartam ölni. Döbbenetes, de ember vérére így még soha nem szomjaztam, mint az elején az övére. Annyi bajt hoztam rá. Ha van lelkem, ahogy azt ő szokta mondani, akkor az halálom után a pokolra jut.
Inkább örökké tartó poklok pokla, mint hogy még egyszer visszamenjek Forksba, és az életét ismét tönkre tegyem ezzel a lépésemmel. Nem soha.
Alice folyton hívni próbál. Tulajdonképpen szerintem a telefonon üldögél és minden elutasítás után, újra tárcsáz. Nem akarom felvenni. Nekik is annyi fájdalmat okoztam már. Jasper, aki kezdő vegetáriánus volt, szenvedett, míg én boldog voltam. Alicetől elvettem legjobb barátnőjét. Életében először igazán barátnőre lelt Bellaban. Esme egy újabb gyermeket kapott tőle és vele a legszentebbet is egyben. Ő még hús-vér gyermeke volt. Carlise is apjaként tekintett az én Bellamra. Rosalie pedig egy olyan lányt talál benne, aki az egyetlen lehetett számomra. Ez miatt irigykedett rá sokáig. Talán még most is. Emmett végre talált benne egy olyan ellenfélt, aki vevő a vicceire. Az én Bellam mindenkinek csak jót akart. Ő olyan jó volt. Ha majd öreg korában utoljára hunyja le szemét, lelke a mennyország legszebb bugyrába kerül.
-Bella úgy hiányzol! Szeretlek! Esküszöm, nem kísértelek többet. Soha. Ez a kín, amit hiányod okoz nekem, mindig emlékeztetni fog arra, hogy mennyi fájdalmat okozhatok neked egyetlen rossz mozdulatommal.


Alice szemszöge:

Bella nélkül annyira más. Annyira rossz. Amikor megismertem, rájöttem, hogy ő az, ami addig hiányzott az életemből. Azelőtt azt hittem, a szerelem és a család elegendő az élethez, de vele rájöttem, sokkal több kell. Vele a barátságot, az igazi barátságot találtam meg. De most el is vesztettem azt. Elvesztettem azt, amit elnyertem.
Kegyetlen játék ez az élet. Hol nyerünk, hol veszítünk, de sosem maradunk sem a kettő között, sem egyik és másikon. Egyszer lent egyszer fent- szokták mondani. Most már jól tudom, mind igaz.
-Jasper? Szerinted jól van? Úgy értem attól függetlenül, hogy mennyire vigasztalhatatlan, azért túl éli majd egyszer?-kérdeztem szerelmemtől, de valahol mélyen már én is tudtam a választ.
-Biztosan Alice. Ne aggódj! Bella erős ember. Sok minden átélt már ahhoz, hogy könnyen feladja.-próbált megnyugtatni,bár szerintem ezt magának is be akarta hazudni.
-Köszönöm!-mondtam és apró puszit leheltem ajkára. Csak most jöttem rá, mennyire elhanyagoltam őt az elmúlt hónapokban. Edward teljesen tönkre tesz mindenki a makacsságával.
Hiába csüngök nap hosszat a telefonon őt hívogatva, ő még csak a fáradtságot sem veszi, hogy megnyomja a fogadó gombot. Azt a zöld ki telefont. Minek azt? Kit érdekel, hogy rajta kívül ki szenved? Csak Edward Cullen számít...A nagy, az egyetlen!-háborogtam magamban.
-Alice! Nyugi!-szólalt meg Jasper. Szemei feketén izzottak, ahogy könyörgően rám nézett.
-Ne haragudj! Folyton fájdalmat okozok neked, igaz?-kérdeztem a nyilvánvalóra. Azzal, amit az egész család érez, Jasper is szenved. Még jobban, mint saját érzelmei által.
Ő is kedvelte Bellat. Kedvelte elsősorban azért, mert én is imádtam. Meg amúgy is sokat beszélt róla úgy, mint valami dicsőségről. Természetesen nem, mint nőről beszélt, bár akkor sem lettem volna féltékeny, hanem mint harcosról. Bella egy igazán harcos lélek. Küzd a végsőkig...

2011. augusztus 19., péntek

Díjak!

Sziasztok! Két díjat is kaptam, most nagyon boldog vagyok! :)

Az egyik:




Szabályok:
1.Tedd ki a logót a blogodra!
2.Köszönd meg a díjat attól akitől kaptad!
3.Írj ki magadról 7 dolgot!
4.Küld tovább 7 írónak(ne felejtsd el belinkelni a blogjukat)!
5.Hagyj megjegyzést a blogjukon,hogy meglepetés várja őket!
 

1. kész van

2. Nagyon szépen köszönöm Alexandra-nak

3.Rólam:
-imádok olvasni és írni
-a zene a mindenem, az írás és az olvasás mellett :)
-zongorázok és imádom a gitárt is
-imádom az olvasóimat
-a fantáziám megállíthatatlan
-egyesek szerint művész lélek vagyok XD
-a barátnőm szerint pedig csak bolond :)

4.Akiknek küldöm:
http://www.szerelematka.blogspot.com/
http://vampirsztar.blogspot.com/
http://jasmine-angel-of-light.blogspot.com/
http://kicsibella-nagybella.blogspot.com/
http://blackangelsecretlife.blogspot.com
http://bosszumindhalalig.blogspot.com
http://breakaway-bogseebolgja.blogspot.com

5. azonnal szólók mindenkinek!




Másik díjam:
Nagyon köszönöm Annah-nak! <3

Akiknek küldöm:
http://dobd-el-az-eleted-by-rosalie.blogspot.com/
http://emmarathbone.blogspot.com
http://angels1996.blogspot.com/

Puszi mindenkinek!
Barbie