5. fejezet-London

Sziasztok! Meghoztam a várva várt fejezetet. Legalább is remélem, hogy vártátok! :)

Lenne egy hírem is, arról van szó, hogy megpróbálok mindig hozni egy kis ízelítőt a fejikből, hogy sokkal nagyobb kedvvel álljatok neki olvasni a fejiket! Szóval remélem, hogy ennek őrülni fogtok! A következő fejinél már lesz egy falat a 6. fejiből :) Jó olvasást! Puszi! Kérem a komikat! :)

"Visszalopnék én, ha tudnék, minden órát,
De nincs erőm, hogy kiálljak még egy próbát.
Néha rám tör még az összes szép emlék,
De nélküled mind elhagyott ajándék."



Bella szemszöge:

Már hónapok óta sodródom az időben, de még semmi sem történt. Még életben vagyok. Úgy tűnik már olyan selejtes vagyok, hogy még a halálnak sem kellek. Senkinek sem kellek.
Szerencsére még az első napokban sikerült munkát találnom, így legalább van valami, amivel el tudom terelni a rossz gondolataimat. Ha még most sem lenne munkám, akkor mostanra már teljesen megőrültem volna a rám törő emlékektől. Lehetetlen. A mi szerelmünk lehetetlen volt.
Esténként, amikor párnámra hajtom fejemet az emlékek gőz erővel törnek rám és én nem tudok szabadulni tőlük. Felejteni akarok. El akarom felejteni, hogy egy kis ideig én voltam a világon a legszerencsésebb nő. Hogy a karjaiban lehettem. Hogy csókolhattam és ő is csókolt. A simogatásai, mint hűs szellő. Az álmok, melyeket ő vigyázott éjjelenként. A szerelmes szavak, melyeket csak az én fülembe suttogott. A hazugságok, melyeket én naiv kislány révén el is hittem. Akkor minden hihetetlennek tűnt. Azt hittem álmodom. Valóban álmodtam csak. Mert az az Edward, akit én megismertem szeretett. Viszont aki elhagyott, nem.
Miért álmodunk, ha egyszer fel kell ébrednünk? Miért?
-Héj kisasszony! Kérhetném azt a kávét?-kapálózott egy kéz a szemem előtt és nekem rá kellett ébrednem, hogy épp dolgozom.
-Elnézést! Azonnal hozom a kávéját uram!-feleltem és elindultam a konyha felé.
-Egy kávé lesz tejjel és két cukorral!-kiáltottam be a szakácsnak. -És a kettes asztal két hamburgert és két-két kólát rendelt. Hol van már?-sürgettem az előző rendeléseket.
-Azonnal viszem.-felelte a szakács, akinek még mindig nem tudom a nevét. Tulajdonképpen senkivel sem beszélgetek, csak annyit, mint most. Felveszem a rendelést, leadom és kérem a pénzt érte. Ennyi az egész. Néhány pincérlány próbálta felvenni velem a kapcsolatot, de én gyorsan jeleztem nekik, hogy feleslegesek.
Ma szombat van, ami annyit jelent, hogy telt ház van. Egy amolyan gyorsbüfében dolgozom. Igazából kávézó, de nem csak kávéról, meg egyéb italokról szól, lehet enni olyan ételeket, melyekhez nem kell szakács végzettség. Például a hamburger, hotdog, vagy valamilyen saláta, illetve sütemények.
-Elnézést én már lassan 1 órája várok, hogy felvegyék a rendelésemet!-kiáltotta egy női hang.
-Majd én megyek.-szóltam az éppen elindulni készülő pincérlánynak. Az asztalhoz sétáltam és megpróbáltam a szokásos kedves mosolyomat rányomtatni az arcomra. Voltaképpen nem is értem, hogy ment eddig, hogy folyton vigyorgok, mintha az életem egy habos torta lenne.
-Elnézést kérek, ha megvárattuk, de mint látja ma elég zsúfoltan vagyunk. Mit hozhatok önnek?-kérdeztem. A nő szigorúan rám emelte tekintetét, de amikor rám nézett, mintha szellemet látott volna. Nem értettem, mi ütött belé.
-Én..egy...egy teát kérek sok citrommal és valami finom süteményt. Mondjuk, amit ön ajánl.-válaszolta, illetve sokkal inkább dadogta, mint mondta.
-Rendben máris megnézem, milyen süteménnyel szolgálhatunk önnek.- mondtam egy játszott mosollyal az arcomon. Majd megfordultam és ismét a konyhában mentem.
-Egy citromos tea és egyet a legfinomabb süteményekből.-kiáltottam.
-Máris.-felelte a szakács kisegítője.
A nő még sokáig figyelt engem, ahogy dolgoztam, de aztán úgy eltűnt, mintha nem is létezett volna. A nap további részében semmi különleges, semmi említeni való nem történt. Tulajdonképpen már lassan 1 éve nem történt velem semmi említésre méltó. A szerelmem kihasznált, aztán eldobott, mint valami használt rongyot, az apám szintén elhagyott, meghalt. Anyám pedig újdonsült férjével szórakozik valahol a nagy világban. Bár nem hibáztatom, elvégre én akartam, hogy Phillel menjen. Hiszen most boldog. Legalább ő az.
-Akkor most már megyek.-jelentettem ki. Késő este volt már. Éppen végeztünk az eltakarítással. Az éjszaka számomra nem félelmetes. Már nem. Mellette megtanultam, hogy az éjszaka csak egy napszak. A végtelen. Meg aztán mitől kellene félnem, ha meghalok az csak nekem lesz jó. Meg azoknak, akiknek nem kellettem és előlem menekülnek most.
Azonban arra nem számítottam, hogy ezen a holdfényes éjszakán végre eljön az én időm.


Alice szemszöge:

Itt élünk Londonban. Már éltünk itt egy párszor, de évtizedek óta először úgy érzem, ez nem az én otthonom. Nélküle nem az. Illetve nélkülük már nem az. Bella és Edward nélkül a család már nem is család. Az élet nem élet. Az öröm nem öröm többé.
-Drágám kérlek menjünk el vadászni!-kérlelt már sokadik napja szerelmem. De nem megy. Egy ideje egy falat sem megy le a torkomon.
-Könyörgök! Bella sem szeretne így látni.-próbálkozott Bella említésével megpuhítani, de valahogy ez sem sikerült neki.
-Nem. Nem megy, de te menj csak nyugodtan. Úgy is szükségem van egy kis egyedüllétre.-feleltem, majd lehajtottam a fejem és ismét a kezemet fixíroztam. Mintha lenne rajta valami különleges. Pedig nincs.
-Na jó ebből elég volt. Ha most nem jössz velem, akkor elmegyek.-fenyegetett meg szerelmem. Jól tudta, hogy már csak így tud elmozdítani engem.
Lassan felálltam az ágyról, de ha nem én élném át, akkor azt mondanám, hogy meghibbant, aki azt állítja, hogy egy vámpír lehet gyenge is. Úgy éreztem kiment belőlem az élet. Talán csak azért van, mert már hetek óta nem ittam vért.
Jasper egy pillanat alatt előttem termett és még a földre érkezésem előtt elkapott.
Belekapaszkodtam nyakába és úgy indultunk ki a szabadba. A "család" a nappaliban gyülekezett, de szinte mindenki szétoszlott, aki eddig elválaszthatatlan volt. Emmett a nappali egyik sarkában, míg Rosalie a másikban. Esme az egyik virág mellett támasztotta a falat, míg Carlise mindenkinek hátat fordítva az ablakon kifelé nézett. Jasper és én is eltávolodtunk egymástól. Már nem is tudom, mikor csókoltam meg mézédes ajkait. Mikor öleltem meg és suttogtam el fülébe, mennyire szeretem.
Néha látok barátnőmről néhány látomást, amikor az egyik pillanatban valami pincér ruhában és egy vidám maszkot magára öltve dolgozik, a következő pillanatban pedig egy csempének dőlve zokog és a még mindig a miérteken gondolkodik. Azt hiszem én is felteszem a kérdést: Miért? Miért kellett így történnie? Miért kellett a bátyámnak ilyen makacsnak lennie és nem törődve Bella akaratával, ott hagyni őt? És most miért omlik össze az évtizedek óta épített családunk? Miért: Miért? Miért?


Carlise szemszöge:

Már percek óta arra várunk, hogy Alice végre erőt vegyen magán és úgy, mint régen elmenjünk együtt vadászni. Egy ideje mindenki külön járt. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne lássam a feleségem és a gyermekeim szenvedni, így a munkámba temetkeztem. Túl órát vállaltam, pedig eddig sem volt kevés teendőm, de most. Folyton felmerül benne a kérdés, mi lehet most a fiammal és a lányommal. Miért ment el Edward? Miért hagytuk ott Bellat, amikor szüksége lett volna ránk?
Annyi kérdésünk van és senki sem ad rá választ. Senki sem tudja. Örök rejtély marad talán.
Folyton azon tűnődöm, vajon tényleg olyan lesz, ahogy Edward megígérte neki. Vajon tényleg elfelejti a Cullen családot? Csupán egy folt marad belőlünk, melyet többé már nem tud élesíteni az elméje. Minden az ő tiltott szerelmükre emlékeztet. A kórházban, ha egy Bellaval egykorú lány megsérül, rögtön eszembe jut csetlő-botló lányom. Ha egy szerelmes párt látok, akik ölelkeznek, ha feleségemet csókolom, az ő szerelmükre emlékezem. Talán egy másik életben. Talán, ha majd Bella valóban továbbáll, a vére újra életünkre tör majd, hogy egy újabb Rómeó és Júlia történet bontakozzon ki a találkozásból. Vajon Júlia él még? És Rómeó miként van? Szerelmük él még? A Cullen család él még?