2014. december 17., szerda

17. fejezet-Tébolyodott emlékek

Sziasztok! Tudom, hogy sokáig kellett várnotok erre a fejezetre...Remélem van még, aki olvassa és esetleg kapott érte pár kommentet :D 
Jó olvasást!
Puszi
Barbara G. Roberts



"Egy férfiért sem érdemes könnyezned - ha megtalálod, az igazit, ő érdemes lesz a könnyeidre, viszont nem fogja hagyni, hogy sírj."




Bella szemszöge:


Rohantam, ahogy csak tudtam, bár sétálhattam volna is, hiszen senki sem látott jelen pillanatban. A láthatatlan könnyek szúrták szemem és már nem bírtam tovább tartani magam. Több, mint fél évszázada tartom magam, hogy a szeretteim ne lássák gyengeségem. Erősnek mutatkozom, de már nem bírom. Lassan elfogy az erőm és félek nem leszek képes végig vinni a bosszúmat. Egy kép csúszott a szemem elé.
"Párás levegő lepte be a szobát és két szerelmes kényeztette egymást. Halk sóhajok jelezték, hogy mindketten élvezték pillanatnyi tevékenységüket...Egyre erőteljesebb, kéjesebb hangokat hallattak. Szerelmes szavakat suttogtak és úgy tűnt valóban szeretik egymást. Aztán már csak néhány lökés és azzal mindennek vége lett, de vele együtt valami új kezdődött. Valami új és titokzatos. Angyali..."
A jelenet, ahogy jött, úgy is távozott. Nem kellett gondolkodnom azon, mit láttam az imént, de mégsem akartam erre gondolni. Utáltam ezt. Utáltam ezt látni, mert minden ilyen mozdulat hazugság, bármelyik férfiről is van szó. Elég volt!-üvöltötte fejemben egy ismerős hang. Talán egyszer valóságnak tűnt, de mára már csak egy álom marad. Egy rossz fejezettel írt történet, ami minden szereplőnek fájt.
"Hideg van. Hideg tél. Nélküled fázom. Hol van? Hol veszett el az a régi Bella? Mikor halt meg? Mikor vált egy szörnyeteggé? Valóban erre lenne büszke az, aki még szeret engem? Valóban ezt akarom én?-jöttek az újabb és újabb meggyőző gondolatok és már majdnem elérték céljukat, de abban a pillanatban érkezett a segítség. Segített abban, hogy bebizonyítsam ő igen is egy szemét mocsok szörnyeteg, akinek halnia kell!
Sara rontott rám. Bár azt már magam sem tudom, mikor vontam le magamról hasznos képességem egyikét, de most már kár is ezen rágódni, hiszen már meglátott.
-Mégis mit képzelsz te magadról, hogy csak így ide jössz?-vont kérdőre és bennem abszolút felment a "pumpa". Szemem szikrákat szórt, de őt nem is érdekelte.
-Még te kérded, miután olyan kegyetlen voltál velem?-förmedtem rá, amitől mintha megijedt volna egy pillanatra. Nem értettem, mi ennek az oka a következő pillanatig.
-Beszéltél már Edwarddal?-kérdezte és akkor már sejtettem, hogy mi is itt a helyzet.
-Mit érdekel az téged?-vontam most én is kérdőre.
-Mert ő a vőlegényem.-üvöltötte el magát. Egy világ dőlt össze bennem és már dühös voltam magamra, hogy akár egy pillanatra is képes voltam elgyengülni vele szemben. Azt hittem, hogy visszajön még hozzám, de nem így történt.
-Edward kért meg arra, hogy olyan kegyetlenül öljelek meg téged. Már akkor engem szeretett. Nem miattad ölte meg Jamest, hanem miattam. Szerelmes volt belém és te is csak arra kellettél, hogy engem féltékennyé tegyen, ami valljuk be sikerült is. Bár nem miattad, hisz olyan kis csúnyácska vagy. Még vámpírként is.-tette még hozzá és bennem egyre csak mélyült a seb. A kés, melyet lelkembe döftek egyre csak beljebb hatolt. Beljebb és beljebb. És már nem láttam semmi mást csak az elvesztegetett reménykedéseket. Az álmokat, hogy valaha karjában lehetek és csókolhatom őt, mert már én is olyan vagyok, mint ő. De nem. Már nem..."
Ahogy ez az emlék is véget ért, ezzel is feltépve sebeim, rájöttem mit kell tennem. Ha ők ketten rajtam keresztül játszottak egymással, akkor most nekem kell lépnem. Ha már játszunk, nyerjünk tisztességesen. Sara magabiztos tekintette kúszott elém és én eleresztettem egy ördögi vigyort. Már is egy terv kúszott elmémbe.


Matthew szemszöge:


Ott ültem a tengerparton és elmeredtem a messziségbe. Csak ő járt a fejemben. Elhagyott és ami a legszörnyűbb, hogy egy szó nélkül. Nem volt indok, nem volt egy könnycsepp, sem bántó szó. Nem mondta: "Felejts el!".
-Matt már megint ő jár a fejedben?-kérdezte Lindsey. Valamiért az ő szemében sem látok boldogságot. Aprót bólintottam, mert beszélni nem voltam képes. Megint terhes. Úgy értem, hogy ismét boldog apává teheti szerelmét. Bella elvesztése minden farkast megrekesztett és nem öregedtünk. Az alfánk Jacob miatt van ez főként. Ha ő megreked a falka is úgy marad, ha csak nem halandó a bevésődése. Bár nekem halandó volt, de valamiért mégis ugyanolyan maradtam, mintha a szívem abban reménykedne, hogy él még. De hát 50 év telt el azóta.-förmedtem saját magamra. Persze csak gondolatban. Lindsey gyengéden végig simított lassan gömbölyödő pocakján, majd felszisszent. Megijedtem, hogy valami baj történt, de aztán a grimasz, mosollyá változott.
-Kis focista lesz.-nevetett, bár engem csak még szomorúbbá tett. Úgy szerettem volna én is apa lenni. Egy pici Matthew és egy pici Elizabeth apukája, gyönyörű szerelmem oldalán.
-Ne haragudj!Ez fáj neked,igaz?-sajnos nem tudtam titkolni, mennyire szerettem volna apa lenni, de azt sem akarom, magát hibáztassa ezért.
-Nem, vagy is tényleg szerettem volna apa lenni, de ez téged ne fogjon vissza abban, hogy boldog légy.
-Mit gondolsz visszajön? Látod még valaha is? 
-Nem hiszem.-feleltem szomorúan.
-Gondolod?-kérdezett rá amolyan sejtetően, mintha ő tudna valamit, amit én még nem.
-Nem tudom.-feleltem. Valóban úgy éreztem vesztettünk. Elment örökre. Elhagyott. Elengedte féltő kezem és még csak vissza se nézett. Nem intett, hogy tudjam valóban elment-e.


Aileen szemszöge:

Folyton csak az járt a fejemben, hogy megállítsam őt. Úgy értem, tudom, mit érez most. Tudom, mit kellett átélnie. Most már másodszor is tudom. A változással járó fájdalom még csak egy kicsit sem ér fel a becsapottság fájdalmával. Mindketten vakon szerettünk egy olyan lényt, akire még csak ránézni sem szabadott volna. És most eljött az ideje, hogy megbosszulja mindazt, amit vele tettek. De nem válhat olyan lelketlen szörnyeteggé, mint azok, akik ezt teszik vele. Amikor rohantam Bella után már csak a három Cullen gyereket találtam. Amikor megpillantottam a két világos hajút, azonnal megismertem a bronzvörös fürtöket.
-Edward, mégis mi történt?-vontam kérdőre.
-Bella megakadályozta a halálom. Nem hagyott elmenni. Azt akarja, hogy úgy szenvedjek, ahogy ő, de nekem túl nagy büntetés ez.-mondta és bennem hatalmas vihar kezdett tombolni.
-Mégis mi a fenét vársz azok után, amit vele tettél?-robbantam ki magamból. Jasper és Emmett meglepetten figyeltek engem. Edward szégyellve magát lehajtotta fejét.
-Tudom, hogy megérdemlem, amit velem tesz, de nem bírok úgy élni, hogy tudom nem szerethetem őt úgy, ahogy megérdemelné. Nem ölelhetem szerelmesen karjaimba, mert mostanra hiába lett erős vámpír, gyűlöl engem, így most ez az, ami közénk áll.-magyarázta és abban a pillanatban megértettem mindent. Ő még mindig szereti Bellat.
-Hazudtál neki?-akadtam ki ezen az apróságnak nem nevezhető dolgon. -Akkor viseld a következményeit!-vágtam hozzá, majd hátat fordítottam nekik és már suhantam is a szellővel, hogy utolérjem Bellat mielőtt valami ostobaságot tenne.

Elizabeth szemszöge:


-Soká lesz még el?-kérdezte szomorú tekintettel. Nagyon közel állt már hozzá Bella.  Olyan volt neki, mintha az anyukája lenne. Ő is. A második... Ahogy belenéztem azokba a szemekbe, mintha csak legszebb emlékem szereplőjét látnám. Még mindig itt él bennem és nem vagyok képes elmúltnak tekinteni őt. Nem vagyok képes arra, amit Bella tesz. 
-Nem hiszem. Most már nem sokára véget vet mindennek.-válaszoltam és hangomon érződött véleményem is. Bánatosan lehajtottam fejem. Tudom, hogy ezt még egyszer meg fogja bánni, de akkor már késő lesz. Túl késő.


Andrew szemszöge:

-Szeretlek!-csókoltam meg szerelmem. Bele sem merek gondolni, mit élhetett át Bella és most visszajött, hogy mindent megbosszuljon. Vajon várja valaki vissza oda, ahonnan jött?
-Min töprengsz ennyire?-kérdezte Lindsey homlokomon végig húzva hüvelykujját. Jól tudta, ilyenkor elárasztanak a gondolatok.
-Bellan. Tudod, el sem tudom képzelni mennyi fájdalom érte, amíg ilyen szörnyeteg lett belőle.-fejtettem ki gondolataim. Hevesen bólogatott.
-Valóban sok fájdalom érte és ha így folytatja, még több fogja érni.-válaszolta szerelmem. Gömbölyödő pocakjára tette kezét. Már van egy gyermekünk. Egy kislány. Úgy hívják Marie. Bella második neve után kapta a nevét, mert Lindsey az ő emlékére akarta ezt. Bella olyan Lindsey számára, mintha csak a testvére lenne, még így is. Vámpírként is, pedig egy farkas és egy vámpír vére nem fér össze. Eddig úgy tűnik, fiúnk lesz. Már csak pár hónap és megszületik. Tulajdonképpen a lányunk 15 éves. Valamiért megrekedt és nagyon lassan öregszik. Talán emiatt rekedtünk meg mi is. Vagy az ő génjeiben is bent van a farkasgén és Jacob miatt így reagál a szervezete erre az egészre. Nem tudom. A lényeg, hogy ép és egészséges gyermek lett, ahogy a testvére is az lesz.

2014. december 15., hétfő

Ne haragudjatok rám!

Sziasztok Kedves Olvasóim!

( Már ha akad még ilyen...) 

Először is millió bocsánat azért, amiért eddig nem jelentkeztem, de el sem tudjátok képzelni mennyi minden történt velem ez alatt a két év alatt... Tudom, hogy illet volna akkor is lassacskán felrakosgatni a fejezeteket, de sajnos annyira el voltam havazva, hogy legtöbbször már csak arra vágytam, hogy olvassak valamit vagy csak nyugodtan zenét hallgathassak egy-két szabad percemben. És sajnos azóta történt egy hatalmas nagy baleset a gépemmel...Sajnos egy gép hiba miatt a történeteim fele elveszett és megjegyzem jóval több történetet írtam egyszerre, mint amennyi felkerült ide...szóval legalább a fele elveszett és így mindent írhatok elölről, na persze azokat biztosan, amiket veletek is megosztok. Nem ígérek egyenlőre időpontot, de azt bejelenthetem, hogy most visszatértem. Kérlek benneteket, hogy legyetek türelemmel, mert ahogy tudom írom és bővítem a fejiket és igyekszem minél előbb hozni nektek. Remélem még akad, aki szívesen olvasná :$

Sietek az itt írt történetemmel, de előtte szeretném megtudni, hogy mennyien várjátok az új fejit?! 


Köszönöm mindenkinek a megértését!

Szép Napot!

Üdv.:
Barbara G. Roberts

2013. január 18., péntek

16. fejezet- Meztelen igazság

Sziasztok! Tudom-tudom, már rég nem hoztam nektek fejezetet...nagyon szégyellem is magam emiatt, de remélem, hogy megértitek, hogy sajnos nincs időm, mert  főiskola meg minden és tudom, hogy ígértem és nem hoztam nektek egyetlen fejezetet sem. Sajnálom, remélem hogy megértitek. Jó olvasást! És remélem, hogy azért kapok visszajelzést a fejezethez. Puszi mindenkinek! További szép napot! :)







Aileen szemszöge:

Éppen egyik fáról a másikra ugráltam, amikor hangokat hallottam a rétről. Mostanában annyi izgalmas dolog történik ott. Nagyon fontos helyszín lehet az. Izgatott léptekbe kezdtem és megpillantottam, hogy éppen Bella azt az orvost tartja kicsit sem kedvesen magával szemben.
-Volterra felé tart.-mondta az apró vámpír, aki éppen a földön ücsörgött és könnyek nélkül zokogott. Bella abban a pillanatban futásnak eredt én pedig követtem őt. Még hallottam, hogy amikor elsuhantam a fűben heverők mellett valamit utánam kiabáltak, de nem figyeltem rájuk. Sokkal fontosabb volt az, hogy megtudjam kiről volt szó az imént. Talán Edwardot szeretné megmenteni. Hát mégis szereti őt. Áh nem hiszem, elvégre minek okozna annyi szenvedést neki, ha még mindig szereti őt? Ez nem lenne valami logikus szerintem. Persze ez csak az én véleményem és ezt én így is teszem, ha egyszer a szemem elé kerül egy szeretetre éppen nem méltó személy. Voltaképpen ő egy vámpír, de ez még egy nagyon régi és fájdalmas történet, amit nem szeretnék senkinek sem elmesélni, hiszen még mindig vérzik a seb, amelyet az a szemét ejtett.


Edward szemszöge:


Hallottam, hogy fivérem egész úton csak engem próbáltak utolérni, de én képességemnek egyszer az életben hálát adok, mert így kicselezhettem őket. Gyorsabb voltam náluk, talán csak egyetlen személy tudna engem visszatartani, de ő nem fog. Miért tenné? Éppen ő az oka annak, hogy most a halálomba rohanok. Persze eszembe nem jutna őt hibáztatni, egyszerűen csak a bűneim súlyát már nem bírom elviselni. A bűneim visszafizetése túl nagy feladat szívemnek. Szívemnek, mely azóta éledt újra, hogy őt megláttam. Ahogy ott ült az asztalnál és a lepcses szájú Jessica éppen a velem kapcsolatos veszett ügyéről hebegett neki, bár őt valószínűleg jobban érdekelte a látványom. Azok az ártatlan, kíváncsi szemek, melyekkel akkor hátrafordult és engem nézett. Sosem tudnám elfelejteni, még ha nem lenne vámpír létem miatt ilyen szuper memóriám. Semmi sem lennék nélküle, de én hülye mégis képes voltam őt bántani, belerúgni és a porban hagyni.
Amire feleszméltem már Felix karjaiban vártam a halált. Behunytam szemem és élveztem a vasmarkot a nyakam körül. Boldog voltam. Emlékek örvénye rontott rám és megkönnyebbültem.
-"Gyáva féreg! Ez a legkönnyebb, igaz?"-hallottam meg egy gúnnyal, haraggal és undorral teli hangot. Azt hittem hallucinálok, de a következő pillanatban kicsapódott a hatalmas teremajtó és egy angyal kitárt karokkal mosolygott a mögé pattanó Demetrin. Nevetséges, hogy azt hiszi mentális képesség nélkül győzedelmeskedhet szerelmem felett. Úgy éreztem, hogy ebben a pillanatban megbocsátott nekem és boldog voltam. Sokkal boldogabb, mint pár perccel ezelőtt, amikor a halál szele érte bőrömet. Azon agyaltam, vajon hogy hallhattam a gondolatát. Soha nem jutalmazott meg ezzel és most tessék, amikor már teljesen lemondtam már ennek reményéről is. Aro mosolygott és utasította Demetrit arra, amire egyébként sem volt szükség. Természetesen benne még mindig kétségek voltak Bella iránt, de amúgy sem tehetett volna ellene semmit sem. Túl erős vámpír lett belőle. A harag és a bosszú iránti szomj még több hatalmat ad bárkiről is van szó.
A következő pillanatban Demetri fájdalmas arccal és sikollyal rogyott össze a földön. Jane és Alec gondolatai egyértelműen Bella iránti félelmükről árulkodott. Jól teszik. Ne is akarjanak vele ujjat húzni, mert megemlegetik.
-Mi az Demi? Nem ízlik? Gondolod, hogy ha lefogsz, tehetetlenné válok? Tévedtél? Most már tudod, ugye?-színészkedett gúnyos hangján Bella. Demetri ugyan félt, de gondolataiban még bosszúra szomjazott. Ki akartam szabadulni a erős karokból, de már nem tudtam. Engedtem nekik és most többet akarnak.
-Nos lehet, hogy nevetségesnek tartjátok, sőt én is annak tartom, de ezért a nyálgépért jöttem.-bökte ki Bella és mindezt mélyen a szemembe nézve, ami nekem egyértelműen a remény megölését jelentette a mondat. Vagy legalább is az a része, hogy megbocsátott nekem. Nem tette, egyszerűen csak Jasper kérésére, legalább is szerintem ő kérte ezt tőle és ezért tette meg. Nem másért. Nem értem. Aro felnevetett, majd ennyit kérdezett, bár én már jól tudtam a gondolatain át is.
-Ez tényleg nevetséges. Mi az Bella már nem szereted a te drága Edwardod?-kérdezte a nagy mester. Féltem a választól. Bella hirtelen felnevetett. Ez a nevetés nem volt őszinte, de mégis volt benne valami. Éreztem, hogy ez az új Bella. Annyira ördögi volt.
-Szerelem?-hangja ironikusságról mesélt. - Szerelemről akkor beszélünk, ha azt mindkét fél viszonozza, és tudod mit, nem már nem szeretem.-szavai alatt egy pillanatra sem fordította el rólam tekintetét. Iszonyatosan fájt, amit mondott, de így nyugodtabban lépek a halál karjaiba.
-Akkor ez esetben nem bánod, ha mi öljük meg helyetted.-csatlakozott a beszélgetéshez Marcus is. Bella abban a pillanatban felé kapta szemeit és először dühös arccal, aztán mosollyal jutalmazta őt. Azt hittem a válasza elég egyértelmű lesz nekem, de tévedtem. Ahogy annyiszor már létem során.
-Nos ami azt illeti, de igen. Bánom.-csúsztak ki édes ajkán az engem boldogító szavak, a következő pillanatban körülöttem mindenki összeesett, Bella a hátára kapott, mintha ő lenne a férfi, én meg a nő és futott. Olyan sebesen futott, hogy élvezetes volt szinte lebegtünk a föld felett, ahogy suhant velem.
Nem tartott sokáig a dolog, mert pár perccel később hatalmas hanggal csapódtam a puhának nem nevezhető talajra, bár ezt is a föld szívta meg és nem én. Jasper azonnal mellém pattant és megpróbált felsegíteni engem.
Megköszönte Bellanak a jó tettét, ami csak előző töprengésemet bizonyította, miszerint csak fivérem kérésére tette azt, amit tett most velem. Megmentette az elcseszett magányos életem.
Majd már sehol sem láttam őt. Eltűnt, ahogy mindig is tette.

Bella szemszöge:



Nem akarom ezt érezni. Nem tehetem ezt magammal. Soha, soha többé nem fogok megbocsátani annak a szemét mocsoknak, aki férfinek nevezi magát. A gondolatok és a régmúlt emlékek ellepték elmém és nem tudtam nem a naiv Bella életére gondolni. Felbosszantott a tudat, hogy mennyivel másabb lett volna minden, ha azon a reggelen nem ismerem meg őket Jessica által. Már őt is utálom. Na jó lehet, hogy nem kellene bolygatni őket, elvégre ők már nincsenek. Egyébként Jessica örök szingli maradt, hiszen ki tudta volna őt elviselni?-mosolyogtam el magam. Néha még számomra is nagyon idegesítő személyiség volt, de kibírtam. Aztán a családja folyton bántotta és noszogatta őt, hogy szerezzen már egy olyan férfit, akivel tartós kapcsolatra is képes, de ez vele született adottsága volt. Angela pedig összejött Ericcel, bár nem volt hosszú életű hála Mike Newton közbezavarásának. Ericnek csak arra kellett Angela, hogy magáévá tegye aztán viszlát. Később az egyetemen megismerkedett egy normális pasival, ami a mai világban igencsak ritka dolog, ezt valljuk meg. Összeházasodtak és két lányuk született, ők most már szintén felnőttek és várnak a megfelelő férfira. Eric autóbalesetben halt meg, voltaképpen volt ami ezt a balesetet megsegítse.-jutott eszembe az az éjszakai emlékem, ami akkor egy életet kért magának. Mike az egyetemen rossz társaságba keveredett és börtönben hűsölt egészen három évvel ezelőttig. Átvette a szülei vagyonát, ami megjegyzem nem kis összeg és éli a milliomos életét. Szemét mocsok már a harmadik feleségén van túl. Úgy váltogatja őket, mint az alsóneműt szokták...persze azt sűrűbben, de értitek ugye? A Cullen gyerekekről senki sem tud semmit, kivéve engem, én tudom a legnagyobb titkukat is. Hogy amíg ők egyszer elmúlnak, addig ők ugyanolyanok maradnak. Megrekedtek és nem tudnak tovább lépni a testükben. És én mi lettem? Elcseszett szerelem játéka, gyilkos és bosszúra szomjas. A kezemre száradt vér egyre több és több vért kíván. Nem nyugszom, amíg el nem tüntetem ellenségeim a föld kerekségről. Soha nem szabadulnak meg tőlem! Soha!




2012. június 28., csütörtök

15. fejezet-Önkezű halál

Sziasztok kedves olvasóim! Végre meghoztam nektek a 15. fejezetet, ami hát valóban kissé lassan készült, de a lényeg az, hogy végre elkészült. Remélem akadnak még olvasóim, akik írnak némi véleményt erről a fejiről! Elkezdtem a következő fejit is, szóval annak felkerülése már tőletek függ. Hajrá a komikkal! :)
Puszi!




"Minél több a szenvedés, annál erősebb a szerelem. A veszély csak erősíti a szerelmem, fokozza, megfűszerezi."



Alice szemszöge:

-Ne erőlködj édes. Úgy sem hiszem el.-szólalt meg hirtelen barátnőm és szerelmem felé lépkedett. A következő pillanatban azonban azt hittem, hogy menten neki megyek. Az idő alatt, amióta ismerem, most kapott el először ez az érzés pedig nem rég volt már rá alkalom, de akkor még nem gondoltam semmi rosszra. Most viszont már nem ez az első alkalom, így meglehetősen bosszantott, sőt  nincs erre megfelelő szó, hogy kifejezzem, amit éreztem.
-Bella szeretlek, akár hiszed akár nem.-kiáltotta Edward Bella felé, de az csak dühösebb lett a kelleténél. Egy kéz lendítéssel csapott a fák sűrűjébe, és amikor felnéztünk már fivéremen térdepelt és egy rövid mondatot ismételgetett nem éppen halkan.
A következő pillanatban egy hatalmas pofon csattant el, majd Edward erőszakot alkalmazva húzta magához közel barátnőmet és forró csókot lehelt ajkaira. Ő először vadul viszonozta testvérem szerelmét, de aztán ismét egy fájdalmas pofon részesévé vált. Aztán mintha köddé vált volna.
Edward szomorú tekintettel vette tudomásul, hogy minden el van veszve. Késő már bármit is tesz. Bella már nem az a Bella, akit ő szeretett.
-Edward ő már nem érdemel meg téged. Ő már nem az a lány, akit te szerettél. Kérlek felejtsd el! Könyörgök, ha nem teszed, akkor csak szenvedni fogsz.-könyörögtem kedvenc testvérkémnek, de ő csak elgyötört arccal nézett előre. Arra amerre szerinte szíve választottja mehetett.
-Alice! Hallottad! Ne erőlködjek! Igaz?-kérdezte amolyan fájdalmas éllel a hangjában. Nehéz szíve még a fejét is lehajtásra késztette. A szívem összeszorult ettől a látványtól. Már fél évszázada, sőt már annál is régebb óta látom ezt a sanyargó Edwardot és már nagyon elegem van belőle.
A következő pillanatban megrázta a fejét, majd futásnak eredt és én abban a pillanatban láttam azt, amitől mindig is féltem, de tudom, most már senki sem tarthatja vissza.

Elizabeth szemszöge:

Késztetést éreztem arra, hogy lássam szerelmemet, de nem mehettem, mert Bella nem jött még haza. A hiánya, amit éreztem teljesen felemésztett engem. Már lassan fél évszázada, hogy nem láttam, nem ölelhettem, nem csókolhattam őt.
Mindig üzen nekem, hiszen van egy ilyen képessége is. Ez azért szuper nem? Én át tudom adni a gondolataimat egy érintés során. Ezt a képességemet is elvette tőlem, vagyis lemásolta. Hatalmas vámpír, ez kétségtelen. Tudom, hogy még szereti Edwardot, hiszen amikor csak kimondta a nevét, arca megtelt melegséggel, persze pár perc elteltével az a melegség gyűlöletté alakult. Letörölhetetlenül kiült arca minden szegletébe és nem mozdult onnan. Semmi sem mozdíthatja ki csak, ha újból szerelembe esik abba a személybe, akibe a gyűlölet előtt már szerelmes volt. Újra meg kell szeretnie Edward Cullent, különben ő maga is belepusztul ebbe a gyűlöletbe.
-Ne aggódj ennyit! Hidd el erős lény és nem esik baja.-nyugtatott Gladys. Jól esett az, amit mondott, de most inkább csak tettetem a nyugodtságot. Még egy erőltetett mosolyt is megengedtem magamnak, de aztán elfordultam és az álarc lehullott rólam. Nagyon aggódtam, barátnőm épsége nagyon fontos volt és nem csak számomra. Túl sokan vagyunk, akik szeretik őt, de ő ezt nehezen tudja bevallani magának. Azt mondta, elvesztett mindenkit, de ez nem teljesen igaz, hiszen vannak barátai, családja, szerelme és még rengeteg kincs, amiért érdemes megbocsátani. A barátság és a szerelem el nem múló pillanat, mert ha valóban igazak, sosem múlhat el. Bella és Edward szerelme a legvalóságosabb, amit valaha láttam, így teljesen biztos vagyok abban, hogy még él valahol mélyen ott bujkál Bella szívében és arra vár, hogy újra beteljesedjen.


Edward szemszöge:

-Alice! Hallottad! Ne erőlködjek! Igaz?-förmedtem húgomra. Nem akartam őt megbántani vagy ilyesmi, hiszen tudom, hogy nélkülem is szenved a család, nem kell ide még az én bántásom is. Bella szavai még mindig ott csengtek fülemben és nem akartak alábbhagyni. Sőt kifejezetten egyre erősebb és erősebb hangerővel visszhangoztak elmémben. Alaposan fejembe véstem és tudtam, tényleg ennyi volt. Soha! Soha nem bocsát már meg nekem. "Soha, soha nem fogok megbocsátani olyan lelketlen szörnyetegeknek, amilyenek ti is vagytok. Soha!"..."Soha, soha nem fogok megbocsátani olyan lelketlen szörnyetegeknek, amilyenek ti is vagytok. Soha!"..."Soha, soha nem fogok megbocsátani olyan lelketlen szörnyetegeknek, amilyenek ti is vagytok. Soha!"-az egész olyan volt, mintha egy láthatatlan visszapörgető gomb beragadt volna és folyton visszatekerte volna az utolsó pár sort a kazettán. Nem akart elcsendesülni. Hirtelen ötlettől vezérelve futásnak eredtem és nem szándékoztam megállni. Még hallottam, hogy Alice utánam kiált, ahogy a többiek is, de most nem volt kedvem tovább élni. Szaladtam, amilyen gyorsan csak tudtam. Az életem helyett, most a halálomért rohantam. Igen, úgy gondoltam, hogy eljött az idő, eljött a pillanat, amitől bár mindig is féltem, de tudtam mit kell tennem, ha úgy lesz. Úgy történt, ahogy gondoltam már a legelején és most loholva a halál karjai után, beváltom végzetem.


Bella szemszöge:

Miután eltűntem egy hatalmas sikolyt hallottam előző helyszínem felől és én túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy csak úgy továbbmenjek. Így hát visszafordultam és újra a Cullen család körében voltam, bár ők ezt nem tudták. Alice megtörten zokogott, kedvese pedig sehol sem volt, ahogy Emmett és Edward sem volt már itt. Esme szinte haldoklott és Carlise sem tudta eléggé megnyugtatni.
Hirtelen ötlettől vezérelve megmutattam magam az ellenségeimnek. Ők először meglepetten néztek, majd visszaállt arcuk előző állásukba. A szomorúság, kétségbeesés, csalódás és kezdeti gyűlölet ott ült arcukon, ahogy engem néztek. Igazán csak Alice mutatott felém gyűlöletet. De mégis miért? Nekem nincs jogom gyűlölni? Kik ők, hogy csak ők tehetik tönkre a másikat?
-Mi történt itt?-szólaltam meg percekkel később. Esme riadt tekintetével találtam szembe magam, Alice olyan haraggal pattant fel és ugrott a torkomnak, hogy ha nem az új Bella állt volna előttük, talán még meg is ijedtem volna tőle. De nem, most nem félek senkitől.
-Mi történt? Még kérdezed? Csak annyi történt, hogy az állítólagos életed szerelme épp ebben a pillanatban rohan a halálba!- üvöltötte képembe. Carlise elkapta Alicet, én pedig egy pillanatra megijedtem. Természetesen nem Alice látványától, hanem a hírtől, hogy Edward meg akarja ölni magát, de nem azt nem hagyom!
-Erre nélkülem nem kerülhet sor.-mondtam magabiztosan és Carliset kicsit sem finoman fordítottam velem szembe.
-Hova ment?-üvöltöttem türelmetlenül, amire csak egy vállrándítás volt a válasz. Persze nem az a laza, mindent lesz***ok lendítés, hanem szomorú, meggyötört és tehetetlen vállrendítés volt.
-Volterra felé tart.-bökte ki Alice már a földön térdelve és a földet fixírozta a láthatatlan könnyek között.
Futásnak eredtem és egy pillanatra sem álltam meg. Éreztem az előttem haladó három vámpír szagát, bár nem kellett azokat követnem ahhoz, hogy tudjam hol tartanak éppen. Egy pillanat alatt előttük futottam és ők meglepetten vették ezt tudomásul. Edward ennek ellenére nem fékezett le. Viszont a másik két vámpír annál inkább fékezésre hajtották fejüket. Egy amolyan macska fújást küldtem feléjük, amitől ők megtorpantak.
-Megőrültél? Épp a halálába fut a szerelmed!-köpte Emmett vicsorogva. Egy fintort küldtem felé, majd Edward után eredtem. Amikor Volterraba értem Edward már Aro katonáival harcolt, hogy elérje a célját.
Az ajtót egy laza mozdulattal kivágtam és meglepett arcokkal találkoztam. Aro először megijedt, aztán boldogan mosolygott, ahogy a másik két uralkodó vámpír is. Jane amolyan diadalittas mosolyt küldött felém, Alec szintén úgy reagált, ahogy ikertestvére. Felix éppen Edward fején csüngött, de megállt munkájában, hogy megpillantsa ki a vendég. Demetri egy pillanat alatt mellém lépett és kezét nyakam és mellkasom köré fonta.
Ez mosolyra késztetett. Hogy gondolta, hogy engem elkaphat csak úgy? Ez felháborító...
-Ejnye Demetri! Hát így kell fogadni egy vendéget?-kérdeztem játszi hangon. Edward reményteli arccal nézett rám. Talán azt remélte, megmenteni jöttem, de tévedett.
-Milyen indokkal üdvözölhetünk drága Bella?- lépkedett felém Aro.
-Hát már mindenféle okokat kell keresnem ahhoz, hogy láthassak valami izgalmasat Volterra falain belül?-kérdésére kérdéssel válaszoltam, ami nagyon zavarta a hallgatóimat.
-Ugyan kérlek! Demetri szerintem elengedheted.-utasította burkoltan a rám cuppanó katonáját. Hülye pincsi!
Ő azonban úgy gondolta, hogy nem veszélyezteti mestere életét, bár jól tudta, hogy ha úgy akarom, már rég mindenki halott lenne ebben a teremben.
Demetri a következő pillanatban úgy sikoltozott, mint egy kislány. Meggyötörten a földre hullott és fájdalmas tekintettel nézett szemembe.
-Mi az Demi? Nem ízlik? Gondolod, hogy ha lefogsz, tehetetlenné válok? Tévedtél? Most már tudod, ugye?-kérdeztem, amire ő félénken bólintott, aztán abbahagytam a kínzását. Jane és Alec arcáról most már lefagyott az a diadalittas mosoly. Féltek.
-Nos lehet, hogy nevetségesnek tartjátok, sőt én is annak tartom, de ezért a nyálgépért jöttem.-gúnyolódtam és ez alatt Felix karjai közt ficánkoló Edwardra gondoltam. Ebben a pillanatban mindenki nevetni kezdett.
-Ez tényleg nevetséges. Mi az Bella már nem szereted a te drága Edwardod?-kérdezte Aro. Most én voltam az, aki nevetni kezdett.
-Szerelem?-nevettem még mindig. - Szerelemről akkor beszélünk, ha azt mindkét fél viszonozza, és tudod mit, nem már nem szeretem.-mondtam és ezen szavak alatt az említettre néztem. A vámpír abban a pillanatban megállt a mozgolódásban és ernyedt testtel várta a halált. Az addigi reménykedés most már eltűnt szemeiből.
-Akkor ez esetben nem bánod, ha mi öljük meg helyetted.-szólt közbe Marcus és az egy székkel arrébb ülő Caius erre mosolyogni kezdett, mintha azt közölték volna vele, hogy ő az egyedüli uralkodó és nem kell senkivel sem osztoznia ezen.
-Nos ami azt illeti, de igen. Bánom. -mondtam és a következő pillanatban Alec képességét használva mindenkit elkábítottam, csak Edwardot nem. Majd az említett személyt hátamra kaptam és rohanni kezdtem. Egészen addig rohantam, amíg el nem értem a még mindig ugyanott álló két vámpírt.
A földre dobtam a hátamon csüngő csomagot, és Jasper azonnal odapattant fivéréhez, ahogy Emmett is.
-Köszönjük!- mondta pár másodperccel később Jasper. Egy pillanatra elmosolyogtam magam, bár nem az a szívből jövő mosoly volt. Ez inkább amolyan fájdalmas vigyor volt.
-Én is ezt vártam volna azoktól a személyektől, akiktől ezt kétely nélkül megkaptam volna. Legalább is amikor még nem csalódtam bennük. Amikor még nem jöttem rá arra, hogy akikben hittem, ezt nem teszik meg értem.-vágtam oda csalódottan és haraggal teli hangon. Majd egy szempillantás alatt tűntem el a láthatárról.

2012. május 14., hétfő

Kedves olvasóim!

Sziasztok vámpírkáim!

Azzal a szégyenletes hírrel jöttem hozzátok, hogy elmondjam ismét szerencsétlenkedtem addig a pontig, hogy nem tudtam megírni nektek a következő fejit, aztán amikor már megtudtam volna, nem volt se időm se erőm arra, mivel elérkezett az írásbeli érettségim ideje, ami ugye (remélem megértitek) fontosabbnak bizonyult, mint az írás, bár szerintem mondanom sem kell, hogy szívesebben írtam volna a történeteim, mint az érettségi feladatlapokat.... :/ DE most már csak a szóbeli van vissza, viszont addig van egy kis pihiző időm is, amit megpróbálok arra fordítani, hogy megírjam nektek a 15. fejit, azt hiszem az következik....(borzasztó, hogy már ez is kiesett,de még követem a szálakat) pánikra semmi ok :D
Na hatalmas pusszantás!
Barbie

2012. március 8., csütörtök

Díj!

Sziasztok! Megint egy díjjal bővül a blogom, aminek iszonyatosan örülök. Nagyon szépen köszönöm, hogy ismét rám gondolt egy kedves blogíró társam, Szasza! Millió puszit küldök érte Szasza -nak! Köszi!


Szabályok:
Tedd ki a díjat a blogodra.!
Köszönd meg annak, akitől kaptad!
Küldd tovább azoknak a bloggereknek, akik szerinted megérdemlik!
Hagyj üzenetet a blogjukon!

Nos, mivel én nem ismerek olyan blogírót, aki ezt a díjat nem érdemelné meg, így remélem nem gond, de én most nem tudok kiemelni egy blogot sem. Szerintem ezt a díjat most minden bátor blogtársamnak küldöm, akik felmerik mutatni történeteik által az érzéseiket, és vágyaikat. Mert ne feledjétek az írásban élnek álmaink...! :)
Bárki, aki blogírásra hajtja fejét, nyugodtan vigye a díjat, mert megérdemli! :) <3

2012. március 6., kedd

14.fejezet-Soha míg léted tart

Sziasztok! Meghoztam a 14. fejezetet, sajnálom, tudom, hogy tegnapra ígértem, de közbejött egy borzalmas hír :'( amivel nem lehet előre számolni...de ma hoztam, mert megígértem nektek. Remélem tetszeni fog. demon köszönöm, hogy az ízelítőhöz is és minden fejinél számíthatok a véleményedre! <3 
Jó olvasást! Írjátok azokat a komikat, mert most egy darabig lesz rá időtök :) 
Puszy



Carlise szemszöge:

A rét elcsöndesedett és én tudtam, hogy még közel sincs vége semminek. Az egész még csak most kezdődik. Nagyon sok minden járt a fejemben. Ahogy kérdeztem, nem éreztem semmit hangjában csak puszta gyűlöletet, undort, meggyötörtséget és elszántságot. Gyűlöletet, amit miattunk érzett, illetve irántunk. Undort, talán azt is irántunk érezte, vagy egyszerűen valahol mélyen undorodik a mostani énjétől, bár megértem, hogy ilyen lett belőle. Ezt mindenki megértené, viszont azt is tudom, hogy Bella valahol még mindig ugyanaz, csak újra bizalmat kell adnia azoknak, akik megsebezték őt. Meggyötörtsége pontosan azt a tényt erősíti meg, hogy ez soha nem következik be. Túlságosan elszánt ahhoz, hogy megfékezze saját magát, vagy bárki más próbálja meg azt. Minden eszközt megkísérel arra, hogy végezzen az ellenséggel.
Láttam már vérszomjas vámpírokat, akik öldököltek, mert vérre szomjaztak. Viszont csak most, őt ilyennek látva, jöttem rá arra, hogy a tudatos öldöklés sokkalta rosszabb egy csapat újszülött szomjánál. Az újszülött csak addig gyilkol a vérszomja miatt, amíg meg nem érti a szabályokat. Viszont az, amelyik bosszúvágya céljából végez ki sok életet, az addig öl, amíg van élet a szeme előtt.
Ez lenne a mostani Bella. Ő maga az Ördög. Eljött, hogy a pokolba küldjön minket. És ezt bizony megérdemeljük.


Edward szemszöge:

-Bella te vagy az?-kérdeztem. Mocorgást észleltem, de még mindig nem láttam senkit sem. Éreztem, hogy a szívem, mely holtan foglalja helyét mellkasomban, szinte újra életre kel, ahogy tudatósul bennem, visszajött életem szerelme. Bella valahol itt van és engem néz. Figyel, ami csakis azt jelentheti, hogy még mindig szeret, ha már nem is annyira mint régen tette.
-Szeretlek!-mondtam, amire hirtelen a hátam mögött szólított meg egy hang.
-Ne hazudj!-üvöltött rám. Családom szinte hallhatóan egyszerre kapták fel fejüket a nappaliban és szinkronban indultak erre fel a szobámba. Bella még időben kapott karjaiba és amikor kinyílt az ajtó, mi eltűntünk onnan egy hatalmas fény segítségével.
A következő pillanatban pedig már előző színhelyünkön voltunk, a rét ölelő virágai között.
-Miért jöttél vissza?-kérdeztem kedvesen, aki grimasszal az arcán tekintett vissza rám.
-A bosszú édes ízére vágytam.-felelte pár perc elteltével. 
-Figyelj én tudom, hogy azzal, hogy elhagytalak, rengeteget ártottam. Sőt az még nem is kifejezés. Viszont tudnod kell, hogy ezt csak a te érdekedben tettem. A családom pedig egyszerűen csak kénytelen volt elfogadni a döntésemet.-magyarázkodtam, amire ő bedühödött és egy hatalmas pofonnal adta tudtomra, nem kíváncsi a magyarázatomra.
-Még most is hazudni próbálsz, amikor már jól tudod, nem hiszek neked?-üvöltötte arcomba, ahogy a földön fekvő testemre térdelt és arcomhoz hajolt. Éreztem, hogy mélyet szippant hajamba, majd behunyja szemét és egy hatalmasat nyelt.
-Bella könyörgök neked, hogy bocsáss meg és engedd, hogy újra a szívedbe férkőzzek!-kérleltem őt, bár jól tudtam, most még minden hiába. Ahogy rám nézett szemei szinte szikrákat vetettek felém. Ha képes lett volna rá, tekintetével megölt volna abban a pillanatban. Illetve képes lenne rá, hiszen annyi képessége van, hogy talán már maga se tudja összeszámolni, mennyi is van.
Ördögien felkacagott, ahogy rám nézett. Az erdő sűrűjéből megjelent a családom. Rájöttek, hogy itt vagyunk. Bella már akkor tudta, hogy idejönnek, amikor én még csak remélni sem mertem.
-Remélem, most senki sem zavar meg minket!-jegyezte meg Bella és oldalra fordította fejét, így családomat is jól látta.
-"Elmondtad neki, hogy szereted?"-kérdezte gondolatban Jasper.
-Ne erőlködj édes. Úgy sem hiszem el.-lépett fivérem elé szerelmem, majd egy gyors puszit nyomott ajkára. Kérdőn és meglepetten figyeltük a jelenetet, bár bennem ott bujkált még egy érzés. A fájdalom. A fájdalom, melyet a féltékenység és a csalódottság okozott.
Szívem, szemem és teljes valóm érezte, hogy még mindig olyan gyönyörű volt, mint amikor elhagytam őt. Féltem. Pontosan ettől a pillanattól féltem a legjobban, de mégis vágytam az újbóli találkozásra. Most fájdalmas üvöltés nélkül kell bírnom azt, amit megérdemlek annyi fájdalmas időszak után. És ha mégsem akarja, hát akkor majd könyörögni fogok a halál csókjáért, mert nélküle az élet már nem is lenne élet.
-Bella szeretlek, akár hiszed akár nem.-bizonygattam, amire a földre taszította Jaspert, családomra emelte kezét, akik abban a pillanatban csapódtak az erdő szélén lévő fáknak, majd szinte ugyanabban a másodpercben már torkomat szorongatva sziszegte képembe, megismételve önmagát "Ne hazudj!"


Emmett szemszöge:

Ismételten egy éles harc tört ki a családom és Bella között. Számtalanszor feltettem a kérdést: "Ki ő?" De választ még csak egyetlen alkalommal sem kaptam. Nem értettem, miért teszi mindezt. Vagyis valahol megértettem, hiszen darabokra törtük a szívét, de én mindig is azt hittem, hogy ha eleinte ilyen is lesz, idővel majd feladja. És ez az idő csak egy nagyon rövid ideig tart majd.
Bella rohamosan sokat változott és ez félelemre késztet. Ő már nem az a lény, aki mosolyt csalt az arcomra. Ő most már csak félelmet és fájdalmat tud okozni, ami nálam nagy szó. A nagy medvét vámpír léte során először rémiszti meg egy hozzá hasonló lény.
-Bella igazat mond Edward! Kérlek hallgasd meg őt, vagy bárkit a családból! Kérlek ne tedd ezt velünk!- könyörögtem a mindig mások boldogságát figyelő szinte húgomként szeretett nőnek, aki most kegyetlenül kínozta családom minden egyes tagját, beleértve engem is.
Egy pillanat alatt termett ott előttem és két karomat közrefogva hatalmasat rúgott gyomromba, én pedig mint aki megtanult repülni, szálltam az erdő mélyébe.
-Bella bocsáss meg nekünk!-könyörgött most Alice. Manó húgomhoz sétált. Mindenki azt hitte, hogy most ő a soros, de meglepettségünkre nem így történt. Amikor elé ért, mintha valami megváltozott volna a szemében. Az egész egy pillanat alatt megváltozott. A megértés helyét újbóli erővel vette át a harag és a düh.
-Mégis milyen jogon mertek engem erre kérni? Túl nagyot kértek, ahogy láthatóan én is túl nagyot kértem, amikor kérésem ellenére is elhagytatok. Azt hittem legalább benned lesz annyi, hogy mint barátnőm eljössz és legalább szólsz, hogy soha többé nem látjuk egymást. De nem. Gyáva féregként menekültél családod nyomában. Mind jól tudjátok, hogy bűnösök vagytok. És a bűnösöknek meg kell fizetniük a bűneikért!-nyomta meg szavait, hogy ezzel is biztosítsa, mindent a legnagyobb komolysággal ért.
-Soha, soha nem fogok megbocsátani olyan lelketlen szörnyetegeknek, amilyenek ti is vagytok. Soha!-üvöltötte. Szavait Alice arcán csattanó pofonnal nyomatékosította. Alice csalódottan pislogott az előtte álló kegyetlen idegenre, aki már kevésbé ördögi maszkkal tekintett vissza rá. Körbepillantott családom minden egyes tagján és pár perc erejéig megállapodott Edwardon.
Edward ellágyult arccal, szemei könyörgést tükröztek Bella felé.
-Sajnálom Edward, de nem megy!-mondta meggyötört hangján. Arra gondoltam, hogy imént hallotta Jasper gondolatait, és bizonyára Edward is gondolatban kérlelte őt, amire ez volt a válasza. Hirtelen egy villám csapott le a mi kis Bellankra, aki füstölve tűnt el szemünk elől.