2011. augusztus 24., szerda

4. fejezet-Hiányérzet

Sziasztok! Meghoztam a 4. fejezetet. Valószínűleg a következő már csak szeptemberben érkezik, de még ki tudja. Na nem húzom az időt tovább. Jó olvasást! Őrülnék néhány kominak! :)
U.i. Hamarosan érkeznek az izgalmasabb részek :)



"Szükségem van egy arcra, egy ismeretlen tekintetre, aki barátságosan visszanéz rám a semmiből, ahonnan jövünk, és ahová tartunk."


Sara:

A türelem James szerint nem az erősségem, de most erősnek kell lennem és várnom kell! Várni, amíg eljön az én időm. Csak ok nélkül járom a városokat. Nem keresek senkit. Nem látogatok meg senkit. Nem vadászok. Csak sétálok, a háztetőkön ugrálok és gondolkodom. Nem tudom, James szerint mi lenne a helyes. Hogy kéne megölnöm? Mikor?
A Hold ezüstösen csillogott az éjszakában és én megálltam egy pillanatra. Körülnéztem, hogy vajon, hol lehetek most? Már hetek óta céltalanul bolyongok a világban és csak száguldok előre.
Mintha a szívem mégis keresne valakit, de nem találja, így folyton tovább áll. Nem tudom. Ez olyan megmagyarázhatatlan. A seb olyan mély és olyan nagy, hogy egy örökké valóság is kevés arra, hogy begyógyuljon. Soha senkit nem tudnék már úgy szeretni, ahogy Jamest szerettem. És tudom, hogy senki sem szeretne engem úgy, ahogy James tette.



Lindsey szemszöge:

Az a tény, hogy itt hagyott engem, minket, nagyon fájt. Valóban úgy éreztem, ő a legjobb barátnőm. Talán ő nem így gondolta. Talán számára az itt töltött lét, egy börtöni életként hatott. A sok talán. A sok kérdés. Semmit sem magyarázhatunk meg. Lassan beletörődöm abba, hogy ennyi volt. Elment. Itt hagyott.
-Lindsey kérlek mosolyogj végre!-kérlelt szerelmem és apró puszikat nyomott vállamra. Épp reggelre virradt. Egy újabb reggel nélküle. Már hónapok teltek el és ő nem jelentkezett. Vajon sikerült neki az öngyilkosság? Elment? Örökre?
-Kérlek! Gondolj a babánkra!-mondta szerelmem határtalan türelemmel a hangjában. Tudom, hogy is nagyon megszerette Bellat és talán a látvány, hogy én is mennyire szenvedek a hiánya miatt, még jobban fáj neki, mint a saját érzelmei, amit Bella okozott neki.
Talán rájött, ha megmutatja nekünk milyen érzés is az, ha egy szeretett személy emléke csak üres űrként hat lelkünkben, mi is rájövünk, mit élt át Edward és az apja halála miatt. Bella most már tudom. Már megértelek. Gyere vissza kérlek.-könyörögtem gondolatban, de nem történt semmi.
Kezem lassan gömbölyödő pocakomra helyeztem és simogatni kezdtem. Andrew arcán egy apró reménnyel teli mosoly jelent meg. Reménykedett, ahogy én is.
Reménykedtem abban, hogy látni fogom még az én barátnőmet.


Jacob szemszöge:

Már hónapok óta semmi hírt sem hallunk róla. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Féltem. Féltem, mert talán már nem is él. Féltem, hogy megint találkozik azzal az Edward Cullen gyerekkel és talán az addig felépített életét újra lerombolja. Valami azt súgja, hogy Bella sokat változott azóta, hogy elment tőlünk. Talán már jobban van, de nem mer visszajönni Forksba, hiszen itt kezdődött minden rossz az életében.
-Szia! Hoztam egy kis vacsorát.-lépett be bátortalanul Elizabeth. Éppen Bella régi szobájában ülök Bella régi ágyán. Tulajdonképpen még mindig az övé. Nem adtam oda senkinek, hiszen abban reménykedtem, visszajön. Ha nem is hozzám, de visszajön.
Tudom Elizabeth is épp úgy megszerette őt, mint Lindsey. Bár Elizabeth az egyetlen, aki emberként mindkét félről véleményt alkothat mindenféle ráhatás nélkül. Ő ember. Egy farkas bevésődése, de ettől függetlenül még józanul látja a vámpírokat is. Mindig azt mondta, hogy a Cullen klán rendes. Azon kevés vámpírok közé tartóznak, akik megpróbálnak valami jót kihozni abból, amikké váltak.
Véleményem szerint ők is olyanok, mint a többi vérszívó. Bella hónapokig tartó szenvedését látva rájöttem, semmi sincs bennünk, ami megkülönböztetné őket a többi szúnyogtól. Keservesen felnevettem, mert eszembe jutott, amikor egy alkalommal Bella azért bokszolt arcomba, mert azt mondta Edwardról, hogy egy mocsok vérszívó. Úgy védte őt. És az mit tett? Bántotta!
-Jacob jól vagy?-aggódott Elizabeth. Persze ő külső szemmel most biztosan azt hiszi megőrültem. Pedig csak keserű emlékeim törnek fel bennem. Annyira fáj, hogy elment. Elvitt belőlem egy darabot. Egy darabot, de ez a darab létem legfontosabb része volt. A szívem...


Edward szemszöge:

Lassan már egy éve, hogy elhagytam életem értelmét. Annyira fájdalmat okoztam az életében azzal, hogy megismert engem. Minden napomat átkozom azzal, amikor önző módon engedtem vágyaimnak és megcsókoltam őt. Azt, amikor először szóltam hozzá. De legfőképpen azt, amikor ilyen szörnyeteg lettem. Sosem hibáztattam fogadott apám ezért, de mégis úgy érzem jobb lett volna, ha valaki mást választ magának, és nem engem. Hagyott volna meghalni és talán egy új testben, emberként megismerhettem volna szerelmem. Szerethettem volna, ezzel is normális életet biztosítva neki. Szeretném, ha az ő élete más lenne. Nem érdemlem meg őt.
Öltem már embert. Őt is meg akartam ölni. Döbbenetes, de ember vérére így még soha nem szomjaztam, mint az elején az övére. Annyi bajt hoztam rá. Ha van lelkem, ahogy azt ő szokta mondani, akkor az halálom után a pokolra jut.
Inkább örökké tartó poklok pokla, mint hogy még egyszer visszamenjek Forksba, és az életét ismét tönkre tegyem ezzel a lépésemmel. Nem soha.
Alice folyton hívni próbál. Tulajdonképpen szerintem a telefonon üldögél és minden elutasítás után, újra tárcsáz. Nem akarom felvenni. Nekik is annyi fájdalmat okoztam már. Jasper, aki kezdő vegetáriánus volt, szenvedett, míg én boldog voltam. Alicetől elvettem legjobb barátnőjét. Életében először igazán barátnőre lelt Bellaban. Esme egy újabb gyermeket kapott tőle és vele a legszentebbet is egyben. Ő még hús-vér gyermeke volt. Carlise is apjaként tekintett az én Bellamra. Rosalie pedig egy olyan lányt talál benne, aki az egyetlen lehetett számomra. Ez miatt irigykedett rá sokáig. Talán még most is. Emmett végre talált benne egy olyan ellenfélt, aki vevő a vicceire. Az én Bellam mindenkinek csak jót akart. Ő olyan jó volt. Ha majd öreg korában utoljára hunyja le szemét, lelke a mennyország legszebb bugyrába kerül.
-Bella úgy hiányzol! Szeretlek! Esküszöm, nem kísértelek többet. Soha. Ez a kín, amit hiányod okoz nekem, mindig emlékeztetni fog arra, hogy mennyi fájdalmat okozhatok neked egyetlen rossz mozdulatommal.


Alice szemszöge:

Bella nélkül annyira más. Annyira rossz. Amikor megismertem, rájöttem, hogy ő az, ami addig hiányzott az életemből. Azelőtt azt hittem, a szerelem és a család elegendő az élethez, de vele rájöttem, sokkal több kell. Vele a barátságot, az igazi barátságot találtam meg. De most el is vesztettem azt. Elvesztettem azt, amit elnyertem.
Kegyetlen játék ez az élet. Hol nyerünk, hol veszítünk, de sosem maradunk sem a kettő között, sem egyik és másikon. Egyszer lent egyszer fent- szokták mondani. Most már jól tudom, mind igaz.
-Jasper? Szerinted jól van? Úgy értem attól függetlenül, hogy mennyire vigasztalhatatlan, azért túl éli majd egyszer?-kérdeztem szerelmemtől, de valahol mélyen már én is tudtam a választ.
-Biztosan Alice. Ne aggódj! Bella erős ember. Sok minden átélt már ahhoz, hogy könnyen feladja.-próbált megnyugtatni,bár szerintem ezt magának is be akarta hazudni.
-Köszönöm!-mondtam és apró puszit leheltem ajkára. Csak most jöttem rá, mennyire elhanyagoltam őt az elmúlt hónapokban. Edward teljesen tönkre tesz mindenki a makacsságával.
Hiába csüngök nap hosszat a telefonon őt hívogatva, ő még csak a fáradtságot sem veszi, hogy megnyomja a fogadó gombot. Azt a zöld ki telefont. Minek azt? Kit érdekel, hogy rajta kívül ki szenved? Csak Edward Cullen számít...A nagy, az egyetlen!-háborogtam magamban.
-Alice! Nyugi!-szólalt meg Jasper. Szemei feketén izzottak, ahogy könyörgően rám nézett.
-Ne haragudj! Folyton fájdalmat okozok neked, igaz?-kérdeztem a nyilvánvalóra. Azzal, amit az egész család érez, Jasper is szenved. Még jobban, mint saját érzelmei által.
Ő is kedvelte Bellat. Kedvelte elsősorban azért, mert én is imádtam. Meg amúgy is sokat beszélt róla úgy, mint valami dicsőségről. Természetesen nem, mint nőről beszélt, bár akkor sem lettem volna féltékeny, hanem mint harcosról. Bella egy igazán harcos lélek. Küzd a végsőkig...

2011. augusztus 19., péntek

Díjak!

Sziasztok! Két díjat is kaptam, most nagyon boldog vagyok! :)

Az egyik:




Szabályok:
1.Tedd ki a logót a blogodra!
2.Köszönd meg a díjat attól akitől kaptad!
3.Írj ki magadról 7 dolgot!
4.Küld tovább 7 írónak(ne felejtsd el belinkelni a blogjukat)!
5.Hagyj megjegyzést a blogjukon,hogy meglepetés várja őket!
 

1. kész van

2. Nagyon szépen köszönöm Alexandra-nak

3.Rólam:
-imádok olvasni és írni
-a zene a mindenem, az írás és az olvasás mellett :)
-zongorázok és imádom a gitárt is
-imádom az olvasóimat
-a fantáziám megállíthatatlan
-egyesek szerint művész lélek vagyok XD
-a barátnőm szerint pedig csak bolond :)

4.Akiknek küldöm:
http://www.szerelematka.blogspot.com/
http://vampirsztar.blogspot.com/
http://jasmine-angel-of-light.blogspot.com/
http://kicsibella-nagybella.blogspot.com/
http://blackangelsecretlife.blogspot.com
http://bosszumindhalalig.blogspot.com
http://breakaway-bogseebolgja.blogspot.com

5. azonnal szólók mindenkinek!




Másik díjam:
Nagyon köszönöm Annah-nak! <3

Akiknek küldöm:
http://dobd-el-az-eleted-by-rosalie.blogspot.com/
http://emmarathbone.blogspot.com
http://angels1996.blogspot.com/

Puszi mindenkinek!
Barbie

2011. augusztus 15., hétfő

3. fejezet-Szökevény

Sziasztok!Itt a 3. feji. Remélem őrültök! Jó olvasást! Őrülnék néhány kominak! Puszi! :)






"Ha valamit igazán szeretsz, hagyd meg a szabadságát. Ha visszatér hozzád, akkor a tiéd, ha nem, akkor sosem volt az."



Bella szemszöge:

Eldöntöttem. Az ágyon feküdtem és azon elmélkedtem, mit kéne tennem. Hát eldöntöttem. Ha a halál nem jön el értem és én is hiába megyek elé, akkor máshova kell mennem, hogy elkapjon. Eldöntöttem, hogy szökevény leszek. Megszökök La Push börtönéből és szabad leszek. Szabad, mint a madár az égen.
Lassan, erőtlenül felkeltem az ágyból és csomagolni kezdtem. Miután végeztem, a telefonhoz léptem és tárcsázni kezdtem.
-Halló egy taxit szeretnék.-mondtam és a telefon másik végén egy fiatal nő válaszolt.
-Értem. Hova szeretné, hogy menjen?-kérdezte kedvesen.
-La Push bejáratához.-feleltem. Nem akartam, hogy teljesen bejöjjön, mert akkor mindenki rájön, mire készülök. Elvégre csak nekem lenne itt szükségem taxira.
-Rendem van. Tíz perc és ott lesz az egyik taxisunk. Türelmét kérem.-mondta, én pedig letettem a telefont. Zsebre vágtam néhány dolgot, ami rá emlékeztet. És elindultam. Alaposan körbe néztem az ajtónál, majd miután teljesen biztosra mentem, hogy senki sem akadályozhat meg, kiléptem az ajtón. A bőröndjeim nem voltak nagyon nehezek, hiszen nem volt sok holmim. Meg aztán nem is akartam, hogy legyen. Minek? Akkor még azt hittem az első kísérletezésem után meghalok. Aztán már nem volt kedvem beszélni és elmondani, hogy ruhákra lenne szükségem. Úgy sem lát engem senki...
Nem találtam senkit sem, aki megakadályozhatott volna engem. A konyhában épp Lindsey és Andrew enyelegtek, így én halkan kilépkedtem a házból. Szerencsére annyi elmélyültek egymásba, hogy észre sem vették az ajtó csapódását. Aztán szaladni kezdtem, ahogy csak bírtam.
A lábaim már megálljt parancsoltak, de én most nem hagytam. Mi lesz, ha nem állok meg? Maximum végre meghalok és nem leszek senki bajára. Nyugodt leszek.
A taxis épp úgy érkezett, ahogy az a nő ígérte a telefon másik végén.
Kipattant az autóból és elvette tőlem a csomagjaimat, majd betette azokat a csomagtartóba, én közben beszálltam a kocsi hátsó ülésére.
-Sietek kérem!-mondtam rekedt hangon. A sok sírástól, már teljesen kiszáradt a  torkom és nagyon nehéz volt így beszélni.
-Ahogy parancsolja. -felelte illedelmesen a férfi, majd rátaposott a gázra.
Nem telt bele 20 percbe és már a reptéren voltunk.
Volt nálam némi kis pénz, amit Jacob adott, amikor Charlie meghalt. Azt mondta ez volt az összes pénz, amit otthon talált. Persze elég lesz ez nekem addig, amíg nem találok magamnak valami rendes munkát.
-Jó napot! Miben segíthetek?-kérdezte kedvesen a pult mögött elhelyezkedő hölgy.
-Egy jegyet szeretnék Londonba.-feleltem és próbáltam egy mosoly erőltetni arcomra. Valószínűleg még így is elég ijesztőnek hatott látványom. A hónapok óta tartó sírás olyanná tett, mint egy élőhalottat. Élőhalottak. Azt mondta nem léteznek. Olyan lesz. Hazudott ebben is, mint minden másban.
-Parancsoljon!-nyújtotta felém a jegyet, én pedig fizettem. Aztán egy kedves mosollyal távoztam. A mosoly persze nem tőlem származott.
Bementem a mosdóba, hogy egy kicsit élőbbé tegyem arcomat, amin már több hónapos könnyek ültek. Na persze az órákig tartó fürdőzések által lemostam mindig az aznapi sós nedvet az arcomról, de mintha mégis még mindig itt lennének arcom minden kis szegletében. Ahogy csókjai is. Belenéztem a tükörbe és láttam magam. Olyan voltam, mint egy múmia. A szemem alatt hatalmas lila karikák, mintha megvertek volna. A szemem pedig vörösen izzott, mint a vámpíroknak. Annyi különbséggel, hogy nekem nem csak az íriszem volt vörös.
Arcom fehérebb, sápadtabb, mint általában. Beesettebb. Ajkam is szinte fehéren villogott a megszokott színéhez képest. Hajam hatalmas gubancban állt. Elővettem egy hajkefét és nagy erőlködés árán, de végül sikerült kifésülnöm a hajzuhatagomat. Aztán egy kis sminkkel próbáltam feldobni az arcom azon részeit, amin még lehetett segíteni. A szemem alá is tettem némi sminket, hogy eltűnjenek a karikák.
-Alice! Vajon látsz engem? Látod milyen szerencsétlen vagyok? Most úgy festek, mintha egy lennék közületek. Miért?-kezdtem el magamban beszélni, ahogy a tükörbe néztem. Egy idős hölgy épp ekkor lépett ki az egyik fülkéből és engem fürkészett.
-Jól van kis hölgy?-kérdezte és vállamra helyezte egyik kezét. Én lepillantottam a vállamon pihenő kézre.
-Minden rendben van.-mondtam.
-Oh biztosan az első hónapok. Nagyon nehéz lehet most önnek.-célozgatott a néni. Nem értettem, milyen hónapokra gondol. Mindegy azért mosolyogva próbáltam elfordulni tőle.
-Biztosan. Viszlát!-mondtam és kisiettem a mosdóból. Még volt 10 percem, így leültem az egyik székre és az indulási táblát néztem. A számok villám sebességgel pörögtek.
Közben azon rágódtam, amit a hölgy mondott nekem.
"Oh biztosan az első hónapok. Nagyon nehéz lehet most önnek."-ezek a mondatok kattogtak fejemben és akkor hirtelen leesett a tantusz. A hölgy azt hitte, hogy terhes vagyok. Milyen nagyszerű is lenne. Egy pici Edward, aki legalább itt maradna nekem.
A táblán abban a pillanatban a londoni járatot írták ki és megszólalt a utashívó is. Erőtlenül felkeltem és elindultam a repülőm felé. A néni épp akkor lépett mellém és segíteni akart a cipekedésben.
-Uram. Héj uram!-kiabált az ajtónál álló férfinak.
-Igen asszonyom?-lépett elénk.
-Segítene a kis hölgynek? Tudja terhes és az első hónapokban sokkal jobban kell vigyázni magára.-kérte kedvesen a férfit, aki elvette tőlem a bőröndöket és a repülő felé kezdett taszigálni.
-Köszönöm!-fordultam az idős néni felé és egy apró puszit nyomta arca egyik oldalára, majd elindultam a célom felé.
-Önnek is köszönöm!-mondtam és megpróbáltam elvenni a csomagokat.
-Mit akar? Hiszen a hölgy megmondta, hogy vigyáznia kell magára.
-A hölgy tévedett uram. Én egyszerűen csak egy kicsit fáradt vagyok. Semmi féle terhességről nincs szó. Majd a repülőn kipihenem magam. -magyarázkodtam zavartan és éreztem, hogy elvörösödtem. A férfinak ekkor leesett, de akkor sem adta oda a csomagjaimat.
-Menjen csak, majd én elhelyezem ezeket a repülőn.-mondta, így én helyet foglaltam és becsatoltam magam, hogy még emiatt se zavarjanak engem. Fejemet hátra hajtottam az ülésben és becsuktam szemeim.
Az emlékek abban a pillanatban lerohantak engem. Egy folytában az idős hölgy szavai visszhangoztak elmémben. Egy baba. Egy pici Edward...


Jacob szemszöge:

-Elment.-bökte ki Lindsey és én mérhetetlen dühöt éreztem magamban. A szoba ajtóba vágtam öklömet, ami az ajtóval ellentétben épségben megúszta. Bementem a szobába és amit csak értem a földre csaptam és darabokban kivégeztem.
-Nem! Nem! Nem!-hajtogattam egy folytában. Levetettem magam az ágyra és mint egy hisztis kamasz az ágyat kezdtem püfölni miközben fejem a takarójába fúrtam. Még éreztem eper illatát. Annyira finom volt. Miért mentél el? Miért hagytál itt? Miért?-zakatoltak fejemben a kérdések és a gondolatok.
Egész nap ott voltam az ágyán és úgy reménykedtem, mint ahogy ő tette az elmúlt 6 hónapban. Lábaimat magam aláhúzva próbáltam elnyomni a fájdalmat, ami a mellkasomban tombolt. Úgy éreztem,beleőrültem a gondolatba, hogy elhagyott engem. Még csak esélyt sem adott arra, hogy meghódítsam őt. Láttam szenvedni amiatt a mocsok miatt. Segíteni akartam. Vele együtt szenvedtem, meghaltam volna egyetlen mosolyáért, de amiatt a vérszívó miatt már elfelejtette, mi a boldogság...
Elhagyott. Elhagyott. Elhagyott.-kattogtak a fejemben az őrjítő szavak. Hol lehet most? Mi van vele? Hova akar menni? Mit akar csinálni?
Bella miért hagytál el? Hiszen én szerettelek és sosem hagytalak volna magadra. Soha! De te esélyt sem adtál nekem arra, hogy mindezt bebizonyítsam. Miért?

2011. augusztus 8., hétfő

2. fejezet-Börtönbe vetett...

Sziasztok! Itt a 2. feji! Remélem tetszeni fog nektek. Őrülök, hogy ismét bővült a rendszeres olvasók száma. :) Nagyon boldoggá tesztek ezzel! Köszönöm és az előző fejihez írt komikat is! Jó olvasást! Azért talán ehhez is kapok néhány komit. ;) Puszi!








"A szívem rád vágyik, a lelkem meghal érted,
 üres karjaim úgy ölelnének Téged!"




Bella szemszöge:

Éreztem, hogy valaki megemelt, de nem emlékszem semmire sem. Attól a pillanattól minden elhomályosult, hogy láttam őt. Beszélt hozzám és arra kért vigyázzak magamra. Mint régen. Azt mondta Charlie kedvéért. Charlie nincs többé, az apám nincs többé, így az életemmel azt teszek, amit csak akarok. Úgy érzem La Push a börtönömmé vált, ahonnan nem tudok szabadulni. Jacob azt hiszi, hogy valaha is többre fogok vágyni tőle, mint a barátsága. Nem. Soha többé nem leszek képes mást szeretni. Soha többé nem leszek képes megbízni egy férfiban. Soha! Isabella Swan halott. És aki halott, az nem tud többé szeretni...
Most is, ahogy már egy jó ideje, az ágyamon összegubózva fekszem és a miérteken tűnődöm. Hogy miért születtem meg? Miért pont egy vámpírba lettem szerelmes? Miért csapott be? Miért kellett elvesztenem az apám? Miért veszítettem el egyszerre ennyi mindent? És ami a legfontosabb. Miért vagyok még életben? Annyi próbálkozásom volt már sikertelen, igazán megkegyelmezhetnél nekem és hagyhatnád, hogy végre megdögöljek.-néztem fel a plafonra, mintha azon túl látnék valami csodát.
Az Isten meghallgat.-mondták régebben, de ha ez valóban így lenne, én már halott lennék.
Nem akarok többet szenvedni. Mi értelme ennek az egésznek? Nélküle mi értelme van az életnek? Élet? Chh! Az életem elment vele együtt. A létezésem az ő kezében volt, de ő elment és elvitte Bella Swant is. Halott. Halott. Halott. -visszhangoztak a fejemben a szavak. Valóban úgy éreztem magam, mintha már nem is az lennék, aki.


Lindsey szemszöge:

Bella szinte holtan terült el Jacob karjaiban. Jacob annyira szerelmes belé. Vajon ő lenne a bevésődése, vagy ez még csak szimplán szerelem? Nem tudom. Erre csak Jacob tudja a választ. Annyi nap telt már el, de Bella még mindig csak utána vágyakozik. Szerintem soha nem is fog más után. Bárhogy próbálná majd tagadni, biztos vagyok abban, hogy még szeretni fogja addig, amíg meg nem hal.
-Szerinted túl éli?-kérdezte Andrew. Andrew a férjem és én bizony soha nem tudnék lemondani róla.
-Épp ezen gondolkoztam. Szerintem soha nem mond le arról a vér....-kezdtem, de eszembe jutott, hogy Bella mindig dühös lesz, ha ezt a szót használjuk a Cullen klán bármelyik tagjára.-arról a vámpírról.-fejeztem be a mondatomat és ügyeltem, hogy ne legyen sértő barátnőmre.
Bella olyan lett nekem az elmúlt hónapokban, mintha csak a legjobb barátnőm lenne, bár bevallom őszintén eddig csak a szép álmairól beszélgettünk, ami ugye bár Edwardról szól. Vagy az apjával töltött időszakról, vagy éppen az én házasságomról. Az apja halála előtt egy hónappal volt az esküvőnk, amin Bella nem volt ott. Természetesen megértem őt, emiatt nem is nehezteltem rá, hiszen épp nem volt olyan lelkiállapotban, hogy egy esküvőt nézzen végig. És szerintem soha nem is lesz olyan állapotban. Legalábbis Edward nélkül nem.
-Drágám azt hiszem benézek egy kicsit Bellahoz, mert nem bírom nézni, hogy így szenved. Amíg beszélgetünk addig sem kattog az agya a hülyeségeken.-magyaráztam szerelmemnek.
-Jól van szívem. Szeretlek!-mondta és én egy lágy csókra lehajoltam ajkához.
-Én is téged!-feleltem, majd végig simítottam vállán, ő pedig a vállán pihenő kezemet simogatta meg. Annyira szeretem őt és Bellara nézve, én sem viselkednék másképpen, sőt én szerintem már rég halott lennék, ha Andrew nem lenne mellettem. Bár tény és való, Bella rengeteget próbálkozott az öngyilkossággal, de valamiért sosem sikerült neki. Szinte már kétségbeesetten kereste az alkalmat a halálra. Éppen ezért hoztuk el őt La Pushba, így az a nomád sem találja meg, és figyelhetünk is rá. Ez mindenkinek jó ötletnek tűnt, de Bella azóta sem rajong a dologért. Megértem őt, hiszen ilyen körülmények közt én is börtönben érezném magam.
Bátortalanul kopogni kezdtem Bella szobájának ajtaján, de egy hangot sem hallottam. Megijedtem, hogy mit csinálhatott már megint.
Őrültként rontottam be az ajtaját és a szívem kihagyott egy ütemet, amikor azt láttam, hogy Bella eltűnt...
-Jacob!-ordítottam és rohantam ki a házból, hátha még látom valahol Bellat.


Jacob szemszöge:

A szívem majd meghasadt a folytonos visszautasításától. Eddig volt bennem remény. Na jó azért még most is van, hiszen nem azt mondta, hogy nincs esélyem, vagy ronda vagyok, hanem csak annyit, hogy ne most. Valahol azért ott bujkál bennem, hogy sohasem lesz alkalmas, de azért még nem adom fel.
Belehalok a bánatba, mert ilyen összetörtnek látom őt. Az a nyamvadt vérszívó megfizet még ezért. Erre megesküszöm, még akkor is, ha azzal törvényt szegek.
La Push egy elhagyatott részén vagyok most is, ahogy már hónapok óta és azon gondolkodom, mit kéne még tennem, hogy ő jól legyen. Szeretem ezt a helyet. Egy apró kidőlt fának a törzsén ücsörgök és a gondolataimba révedek. Látom őt, amikor még mosolygott. Amikor az egész La Push az ő nevetésétől zengett. Amikor a szeme a boldogságtól csillogott és nem a fájdalmas könnyektől. Amikor a szalagavató bálon megláttam őt abban a kék ruhában a hozzá illő gipszével. Amikor azt láttam, hogy Edward után milyen szerelmesen kérdez és álmodozik róla. Az akkor még lehetetlenről. Amikor megtudta, hogy mi vagyok.
-Istenem Bella annyi mindent átéltem már veled. Nem adhatod fel! Még élned kell és tovább kell lépned!-mondtam ki hangosan is, amit gondoltam.
Már egy ideje ott ülhettem a farönkön és az emlékeimben úszkáltam, amikor egy ismerős női hang kúszott fejembe. Aprót ráztam a fejemen, hogy tisztán tudjak gondolkodni és akkor megint hallottam a kiáltását.
-Jacob!-üvöltötte Lindsey. Igen most már biztos vagyok benne, hogy ez ő. Felpattantam a helyemről és rohantam a hang irányába.
-Lindsey mi történt?-kérdeztem idegesen.
-Bella...Bella...-dadogta zokogva, én pedig egy aprót ráztam testén, hogy józanodjon ki és tisztán, nyugodtan beszéljen.
-Lindsey csak nyugodtan!-förmedtem rá. Amire ő szomorúan lehajtotta a fejét. Rájöttem, hogy ezzel semmit sem érek el, így rohanni kezdtem a házunk felé. Azonnal Bella szobájába mentem és csak hűlt helyét találtam, közben Lindsey is és a többiek is megérkeztek.
-Hol van? Hol van Bella?-kérdeztem kiabálva. Andrew védelmezően felesége elé állt és maga mögé tolta őt. Valószínűleg látta rajtam, hogy mivel ő jött utánam, őt fogom először kérdezni, de ilyen állapotban kicsit sem kedvesen tettem volna.
Szóval most megértem őt.
-Jól van semmi bajom. Most mondja meg valaki, hol van!-próbáltam nyugodtabb hangot megütni, azt hiszem sikerült is. Még magam is meglepődtem hangomon.
-Elment.-bökte ki végre Lindsey.

Simon szemszöge:

Annyira elegem van már abból, hogy folyton az ő savanyú arcát kell bámulnom. Bella teljesen kikészült már. Megőrült. Néha csak azt hallom kiszűrődni a szobájából, hogy azt hajtogatja, halott. Nem értem, mire mondja, vagy miért, csak ezt hajtogatja.
Valahol persze megértem őt, hiszen tudom milyen reménytelenül szeretni valakit. De az még rosszabb, ha látod, hogy mással boldog. Igen. Én ezt éltem át. Olyanra vágytam, ami sosem lehet az enyém. Soha!

2011. augusztus 5., péntek

1. fejezet-Összetört szív

Sziasztok! Nagyon boldog vagyok, hogy máris ennyi r.o.-m lett. :) <3 Köszönöm ez nagyon sokat jelent nekem! Remélem a későbbiekben sem fogtok csalódni bennem! Jó olvasást kívánok hozzá! Puszi!
U.i.: A szereplőknél lévő idézetek a történet során szerepelnek majd...;)




"Az idő arra fog késztetni téged, hogy egyre jobban elfelejts,
 de engem arra, hogy jobban szeresselek, mint azelőtt."



Bella szemszöge:

Azt hittem, hogy Edward hiánya után már nem érzek még nagyobb fájdalmat. Azt hittem, hogy La Push elég lesz ahhoz, hogy felejteni tudjak. Azt hittem, minden rendben lesz és visszajön értem...Rosszul hittem.
-Bella kérlek ez így nem megoldás.-kérlelt az egyetlen barátom Jacob. Nem rég még apám...Szóval bevallotta, hogy szerelmes belém, de én nem tudok többet férfira úgy nézni, mint rá. Még mindig abban reménykedek, hogy eljön értem és megment. Persze mélyen jól tudom, hogy amit ígért az úgy is lesz. 6 hónap és még nincs hír felőle. 6 hónapja, hogy belehalok a hiányába. 6 hónapja még azt hittem igaza lesz és majd elfelejtem őt, őket. Napok. Hetek. Hónapok. És az emlékek még mindig bennem élnek. Minden nappal csak egyre erősebben, egyre élénkebben jelennek meg elmémben a borzasztóbbnál borzasztóbb emlékek. A hazug csókok, a hazug vallomások, a hazug érintések. Minden csak hazugság volt. Becsaptak. Kihasználtak. És eldobtak, mint egy rongyot.
-Hagyj békén! Kérlek!-könyörögtem én is. Hangom, mintha nem is az enyém lenne. Torkom kiszáradt és a levegő vétel is olyan nehéz.
-Nem! Most velem jössz és mutatok valamit. Hidd el jobb kedvre derítelek. Vagy ha nem is, a friss levegő akkor is jót fog tenni.-erősködött Jacob.
-Bella? Kérlek az én kedvemért. Látod, hogy szenved Jac!-csatlakozott Simon. Ő is a falka tagja. Neki még nincs párja és nem is volt, így nem értheti, mit élek át jelenleg. És amíg nem hagyják el őt úgy, ahogy engem, nem is fogja megérteni.
-Nem gyászolhatod így apád emlékét!-szólalt meg Lindsey is. Ő az egyetlen női farkas a csapatban.
-Elég legyen már!-üvöltöttem, mert apám holttestének emléke kúszott fejembe. Apám halott. Azt hittem, ha Edward elhagy, talán még ott lesz ő. Önző voltam és meg akartam halni. Levetettem magam egy szikláról, mert így láthattam közben őt is. Nagy hiba volt. Nem kellett volna halált keresni, mert csak otthon kellett volna maradnom. A halál ott is utolért volna.
Egy nomád vámpír volt az. Még nem tudom, hogy hívták, de azt tudom, köze volt Jameshez. Valami Sara annyit tudok róla, mert egy kártyát hagyott nekem apám teste mellett azzal az üzenettel, még látjuk egymást. Ebben reménykedtem én is.
-Elég legyen! Kimegyek, de egyedül.-mondtam és megpróbáltam felállni az ágyról, ahol már napok óta mozdulatlanul feküdtem és bámultam előre. Azt hittem talán meglátok valamit, ami mindent megmagyaráz. Rájöttem néha megmagyarázhatatlan dolgok történnek az életben. Vannak dolgok, melyekre talán sosem kapunk választ. Csak megtörténnek. Így éreztem most is.
Elindultam hát apám sírjához, mely itt volt La Push temetőjében. Egy szomorú tölgy fa alá helyeztük sírját.
A fa ágai vigasztalóan hajlottak nyughelyére, én pedig ahogy odaértem lerogytam az elszáradt virág csokor mellé. A sírfeliratot bámultam, bár a kicsorduló könnyeimtől alig láttam valamit. Szerettem volna az ő helyén feküdni mozdulatlanul és nem szenvedni többé.
-Miért?-ordítottam fel és az ég abban a pillanatban hatalmasat üvöltött, mint én és az eső megeredt. Villámok cikáztak az égen, mintha csak lelkem jelenlegi állapotát vázolták volna fel. Ordítani akartam és választ kapni azokra a dolgokra, ami az elmúlt hónapokban történt. Apám mindössze 3 hónapja hunyt el. Sajnáltam, hogy abban a 3 hónapban, ami az utolsó heteit jelentette, csak sírni és élettelenül látta egyetlen lányát.
Dühös voltam magamra, mert nem tettem boldoggá addig, amíg még lehetett. A harag és a gyűlölet talán még hatalmasabb bennem, mint a fájdalom, amit az ő és apám elvesztése okozott.


Sara szemszöge:

James hiánya felemészt engem, de még feladatom van. Még nem halhatok bele a nélküle töltött idő súlyába. Még harcolnom kell. Meg kell bosszulnom a halálát. Látni akarom, ahogy Edward Cullen is úgy szenved, ahogy én szenvedtem és szenvedek most is. Gyűlölöm őt és az egész családját. Isabella Swan lesz az eszközöm arra, hogy Edward szenvedése kielégítse emlékét.
A kezemben egy régi fotót tartottam. Még az 1800-as éveinkből. Akkor még szinte mi is újszülöttek voltunk. Még nem értettük mi történik velünk. Még nem tudtuk az, amit érzünk szerelem.


Alice szemszöge:

Annyira fáj, hogy Edward makacssága miatt a legjobb barátnőm ennyit szenved. Folyton látomásaim vannak róla, pedig én tényleg igyekszem nem nézni a jövőjét, de nem tehetek róla. Nincs erőm folyton arra koncentrálni, hogy ne jelenjen meg róla egy-egy kép. Így akaratlanul is látom, ahogy már hónapok óta, pontosabban 3 hónapja szenved. Ma például láttam, ahogy leveti magát egy szikláról, mert meg akar halni. Féltem. Féltem attól, hogy sikerül neki. A családunk Bella és Edward nélkül darabokra hullt. És ez az állapot egyre rosszabb.
Bella végül életben maradt, bár azt még nem tudom, hogy élte túl, vagy ki segített neki, mert a részleteket csak foltokban láttam.
Láttam, ahogy Bella előtt lepereg az élet, az emlékei közt ott voltunk mi is, sőt mondhatom szinte csak mi szerepeltünk benne. Aztán a következő pillanatban Bellat tovább sodorta a feltörő hullám.
A következő pillanatban már a parton fekszik és valaki élesztgette. De csak egy sötét alakot láttam. Majd barátnőm felköhögte a tüdejébe jutott vizet és lassan kinyitotta szemét. Túl élte. Él és tovább szenved. Ahogy Edward is...Miért ilyen makacs?

***3 hónappal később***

Már 6 hónapja, hogy elhagytuk egyetlen barátnőm. Szeretem Rosaliet, de Bellaban valami mást láttam meg, ami sokkal inkább megfogott, mint Rosalie. Talán csak azért szerettem annyira, mert olyan önzetlen volt és mert az életét is odaadta volna a legkedvesebb bátyámért. Edwardot nagyon szeretem. Ő az én drága makacs bátyám.
Szomorú Bella mennyi mindent elveszített az elmúlt 6 hónapban. Először Edward, aztán az egész Cullen család köztük én is. Majd ha ez még mindig nem volt elég, akkor még édesapját is elvesztette.
Ha jól láttam, akkor La Pushban tengeti sanyarú napjait.
Jasper szinte alig van már velem, mert nem bírja elviselni ezt a sok fájdalmas érzelmet. Carlise még jobban a munkájába temetkezett, ahogy Esme is még többet látogat el az árvaházba. Edward már hónapok óta, sőt a kezdetektől fogva nincs velünk. Már 6 hónapja nem láttam őt. Utoljára 3 hónappal ezelőtt telefonált. Nem tudom, él-e még. Bár ettől a gondolattól összeszorult a szívem. Emmett meg a poénjai, már nincs többé. Rosalie pedig csak azért szomorú, mert férje is az. Benne nincs semmi gyengédség, ha Bellaról van szó. Nem tudom, miért gyűlöli őt annyira. Hirtelen egy látomás kúszott szemem elé. Bellat láttam.
"Egy sír előtt térdelt és keservesen zokogott. Annyira sovány volt és erőtlen. Még térdelni is gyenge volt. Felnézett az égre és felordítva annyit kérdezett -Miért?-és vele együtt az ég is rákezdett. Szinte szinkronba háborogtak. A szinte éjsötét égen villámok cikáztak és Bella zokogva lehajtotta fejét és elfeküdt a sír mellett. Az eső épp úgy, mint a könnyei szakadni kezdtek. Megállíthatatlanul. Annyi fájdalom lapult meg szeme sarkában. Nagyon sajnáltam őt. Aztán a következő pillanatban azt láttam, hogy Bella átázva feküdt még mindig, de az biztos, hogy már eltelt egy hosszabb idő, még megtalálták őt. Most is, mint a vízbe ugrásakor, nem láttam ki mentette meg barátnőm életét."
-Elég legyen már! Elég volt Edward makacsságából!-üvöltöttem fel most már én is. Nem akartam tovább látni, ahogy szenved. Nem akartam így látni a legjobb barátnőm és a bátyámat sem. Sem a család többi tagját. Azt hittem, hogy Edward idővel belátja azzal, amit tesz semmit sem old meg. Még most is reménykedek abban, hogy meggondolja magát és boldogan rohan barátnőn karjaiba, aki úgy szintén boldogan fogadja majd őt vissza. Bár amilyen hülye volt a bátyám kétlem, hogy olyan egyszerű dolga lesz. De majd, ha akkor azt látom, hogy feladja, én ott leszek, hogy jól fenékbe rúgjam őt...Bárcsak így lenne...!

2011. augusztus 4., csütörtök

Prológus

Sziasztok! Meghoztam a prológust. Remélem tetszik. Hamarosan érkezik az első fejezet. Jó olvasást hozzá!



Isabella Swan halott. Megölte a vámpírok iránti bizalma. Megölte Edward Cullen. Most már csak egy vagyok közülük. A lelketlen szörnyetegek között. Azt mondta olyan lesz, mintha nem is léteztek volna. Mintha ez az egész csak egy álom lett volna. Igen. Egy rémálom. Visszavonhatatlanul szerelmes voltam belé. Bíztam benne és az életem is odaadtam volna ő érte. Elhagyott. A többi lelketlen szörnyeteg közé vetett és most már nincs többé Bella Swan. Meghalt. Nem is bánja, hisz már senkije sem volt. És ő maga is már egy senki volt...
Hát elmesélem az ő történetét!!!!

2011. augusztus 3., szerda

Tartalom

Sziasztok! Új történetbe kezdtem, amihez létrehoztam ezt a blogot. Hamarosan szebb lesz a blog és újítgatom, de addig is itt a töriről egy kis rövid leírás! Puszi!


Tartalom:
Bella boldogtalan nap nap után, hiszen Edward elhagyta őt, mert úgy vélte így lesz a legjobb Bellanak. A lány azonban teljesen magába zuhant és meg akart halni. Ez a halál iránti vágya viszont újabb fájdalmat okoztak neki. Nem gondolt Charliera, ahogy arra Edward kérte, Charlie meghal. Bella La Push partján "éli" napjait, azonban onnan is megszökik és lelkében hatalmas keserűséggel elindul a nagy világba. Mi van, ha az egyre csal tornyosuló fájdalmak csak még jobban megkeserítik Bella életét, emiatt pedig nem bocsát meg a Cullen családnak, sőt véres bosszút esküd ellenük? Ha a szerelem már nem segít? Ha Bella vérengzővé válik és  addig nem nyugszik, amíg a Cullen klán életben van? Mi lesz akkor? Olvass és megtudod!