15. fejezet-Önkezű halál

Sziasztok kedves olvasóim! Végre meghoztam nektek a 15. fejezetet, ami hát valóban kissé lassan készült, de a lényeg az, hogy végre elkészült. Remélem akadnak még olvasóim, akik írnak némi véleményt erről a fejiről! Elkezdtem a következő fejit is, szóval annak felkerülése már tőletek függ. Hajrá a komikkal! :)

Puszi!

"Minél több a szenvedés, annál erősebb a szerelem. A veszély csak erősíti a szerelmem, fokozza, megfűszerezi."



Alice szemszöge:

-Ne erőlködj édes. Úgy sem hiszem el.-szólalt meg hirtelen barátnőm és szerelmem felé lépkedett. A következő pillanatban azonban azt hittem, hogy menten neki megyek. Az idő alatt, amióta ismerem, most kapott el először ez az érzés pedig nem rég volt már rá alkalom, de akkor még nem gondoltam semmi rosszra. Most viszont már nem ez az első alkalom, így meglehetősen bosszantott, sőt  nincs erre megfelelő szó, hogy kifejezzem, amit éreztem.
-Bella szeretlek, akár hiszed akár nem.-kiáltotta Edward Bella felé, de az csak dühösebb lett a kelleténél. Egy kéz lendítéssel csapott a fák sűrűjébe, és amikor felnéztünk már fivéremen térdepelt és egy rövid mondatot ismételgetett nem éppen halkan.
A következő pillanatban egy hatalmas pofon csattant el, majd Edward erőszakot alkalmazva húzta magához közel barátnőmet és forró csókot lehelt ajkaira. Ő először vadul viszonozta testvérem szerelmét, de aztán ismét egy fájdalmas pofon részesévé vált. Aztán mintha köddé vált volna.
Edward szomorú tekintettel vette tudomásul, hogy minden el van veszve. Késő már bármit is tesz. Bella már nem az a Bella, akit ő szeretett.
-Edward ő már nem érdemel meg téged. Ő már nem az a lány, akit te szerettél. Kérlek felejtsd el! Könyörgök, ha nem teszed, akkor csak szenvedni fogsz.-könyörögtem kedvenc testvérkémnek, de ő csak elgyötört arccal nézett előre. Arra amerre szerinte szíve választottja mehetett.
-Alice! Hallottad! Ne erőlködjek! Igaz?-kérdezte amolyan fájdalmas éllel a hangjában. Nehéz szíve még a fejét is lehajtásra késztette. A szívem összeszorult ettől a látványtól. Már fél évszázada, sőt már annál is régebb óta látom ezt a sanyargó Edwardot és már nagyon elegem van belőle.
A következő pillanatban megrázta a fejét, majd futásnak eredt és én abban a pillanatban láttam azt, amitől mindig is féltem, de tudom, most már senki sem tarthatja vissza.

Elizabeth szemszöge:

Késztetést éreztem arra, hogy lássam szerelmemet, de nem mehettem, mert Bella nem jött még haza. A hiánya, amit éreztem teljesen felemésztett engem. Már lassan fél évszázada, hogy nem láttam, nem ölelhettem, nem csókolhattam őt.
Mindig üzen nekem, hiszen van egy ilyen képessége is. Ez azért szuper nem? Én át tudom adni a gondolataimat egy érintés során. Ezt a képességemet is elvette tőlem, vagyis lemásolta. Hatalmas vámpír, ez kétségtelen. Tudom, hogy még szereti Edwardot, hiszen amikor csak kimondta a nevét, arca megtelt melegséggel, persze pár perc elteltével az a melegség gyűlöletté alakult. Letörölhetetlenül kiült arca minden szegletébe és nem mozdult onnan. Semmi sem mozdíthatja ki csak, ha újból szerelembe esik abba a személybe, akibe a gyűlölet előtt már szerelmes volt. Újra meg kell szeretnie Edward Cullent, különben ő maga is belepusztul ebbe a gyűlöletbe.
-Ne aggódj ennyit! Hidd el erős lény és nem esik baja.-nyugtatott Gladys. Jól esett az, amit mondott, de most inkább csak tettetem a nyugodtságot. Még egy erőltetett mosolyt is megengedtem magamnak, de aztán elfordultam és az álarc lehullott rólam. Nagyon aggódtam, barátnőm épsége nagyon fontos volt és nem csak számomra. Túl sokan vagyunk, akik szeretik őt, de ő ezt nehezen tudja bevallani magának. Azt mondta, elvesztett mindenkit, de ez nem teljesen igaz, hiszen vannak barátai, családja, szerelme és még rengeteg kincs, amiért érdemes megbocsátani. A barátság és a szerelem el nem múló pillanat, mert ha valóban igazak, sosem múlhat el. Bella és Edward szerelme a legvalóságosabb, amit valaha láttam, így teljesen biztos vagyok abban, hogy még él valahol mélyen ott bujkál Bella szívében és arra vár, hogy újra beteljesedjen.


Edward szemszöge:

-Alice! Hallottad! Ne erőlködjek! Igaz?-förmedtem húgomra. Nem akartam őt megbántani vagy ilyesmi, hiszen tudom, hogy nélkülem is szenved a család, nem kell ide még az én bántásom is. Bella szavai még mindig ott csengtek fülemben és nem akartak alábbhagyni. Sőt kifejezetten egyre erősebb és erősebb hangerővel visszhangoztak elmémben. Alaposan fejembe véstem és tudtam, tényleg ennyi volt. Soha! Soha nem bocsát már meg nekem. "Soha, soha nem fogok megbocsátani olyan lelketlen szörnyetegeknek, amilyenek ti is vagytok. Soha!"..."Soha, soha nem fogok megbocsátani olyan lelketlen szörnyetegeknek, amilyenek ti is vagytok. Soha!"..."Soha, soha nem fogok megbocsátani olyan lelketlen szörnyetegeknek, amilyenek ti is vagytok. Soha!"-az egész olyan volt, mintha egy láthatatlan visszapörgető gomb beragadt volna és folyton visszatekerte volna az utolsó pár sort a kazettán. Nem akart elcsendesülni. Hirtelen ötlettől vezérelve futásnak eredtem és nem szándékoztam megállni. Még hallottam, hogy Alice utánam kiált, ahogy a többiek is, de most nem volt kedvem tovább élni. Szaladtam, amilyen gyorsan csak tudtam. Az életem helyett, most a halálomért rohantam. Igen, úgy gondoltam, hogy eljött az idő, eljött a pillanat, amitől bár mindig is féltem, de tudtam mit kell tennem, ha úgy lesz. Úgy történt, ahogy gondoltam már a legelején és most loholva a halál karjai után, beváltom végzetem.


Bella szemszöge:

Miután eltűntem egy hatalmas sikolyt hallottam előző helyszínem felől és én túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy csak úgy továbbmenjek. Így hát visszafordultam és újra a Cullen család körében voltam, bár ők ezt nem tudták. Alice megtörten zokogott, kedvese pedig sehol sem volt, ahogy Emmett és Edward sem volt már itt. Esme szinte haldoklott és Carlise sem tudta eléggé megnyugtatni.
Hirtelen ötlettől vezérelve megmutattam magam az ellenségeimnek. Ők először meglepetten néztek, majd visszaállt arcuk előző állásukba. A szomorúság, kétségbeesés, csalódás és kezdeti gyűlölet ott ült arcukon, ahogy engem néztek. Igazán csak Alice mutatott felém gyűlöletet. De mégis miért? Nekem nincs jogom gyűlölni? Kik ők, hogy csak ők tehetik tönkre a másikat?
-Mi történt itt?-szólaltam meg percekkel később. Esme riadt tekintetével találtam szembe magam, Alice olyan haraggal pattant fel és ugrott a torkomnak, hogy ha nem az új Bella állt volna előttük, talán még meg is ijedtem volna tőle. De nem, most nem félek senkitől.
-Mi történt? Még kérdezed? Csak annyi történt, hogy az állítólagos életed szerelme épp ebben a pillanatban rohan a halálba!- üvöltötte képembe. Carlise elkapta Alicet, én pedig egy pillanatra megijedtem. Természetesen nem Alice látványától, hanem a hírtől, hogy Edward meg akarja ölni magát, de nem azt nem hagyom!
-Erre nélkülem nem kerülhet sor.-mondtam magabiztosan és Carliset kicsit sem finoman fordítottam velem szembe.
-Hova ment?-üvöltöttem türelmetlenül, amire csak egy vállrándítás volt a válasz. Persze nem az a laza, mindent lesz***ok lendítés, hanem szomorú, meggyötört és tehetetlen vállrendítés volt.
-Volterra felé tart.-bökte ki Alice már a földön térdelve és a földet fixírozta a láthatatlan könnyek között.
Futásnak eredtem és egy pillanatra sem álltam meg. Éreztem az előttem haladó három vámpír szagát, bár nem kellett azokat követnem ahhoz, hogy tudjam hol tartanak éppen. Egy pillanat alatt előttük futottam és ők meglepetten vették ezt tudomásul. Edward ennek ellenére nem fékezett le. Viszont a másik két vámpír annál inkább fékezésre hajtották fejüket. Egy amolyan macska fújást küldtem feléjük, amitől ők megtorpantak.
-Megőrültél? Épp a halálába fut a szerelmed!-köpte Emmett vicsorogva. Egy fintort küldtem felé, majd Edward után eredtem. Amikor Volterraba értem Edward már Aro katonáival harcolt, hogy elérje a célját.
Az ajtót egy laza mozdulattal kivágtam és meglepett arcokkal találkoztam. Aro először megijedt, aztán boldogan mosolygott, ahogy a másik két uralkodó vámpír is. Jane amolyan diadalittas mosolyt küldött felém, Alec szintén úgy reagált, ahogy ikertestvére. Felix éppen Edward fején csüngött, de megállt munkájában, hogy megpillantsa ki a vendég. Demetri egy pillanat alatt mellém lépett és kezét nyakam és mellkasom köré fonta.
Ez mosolyra késztetett. Hogy gondolta, hogy engem elkaphat csak úgy? Ez felháborító...
-Ejnye Demetri! Hát így kell fogadni egy vendéget?-kérdeztem játszi hangon. Edward reményteli arccal nézett rám. Talán azt remélte, megmenteni jöttem, de tévedett.
-Milyen indokkal üdvözölhetünk drága Bella?- lépkedett felém Aro.
-Hát már mindenféle okokat kell keresnem ahhoz, hogy láthassak valami izgalmasat Volterra falain belül?-kérdésére kérdéssel válaszoltam, ami nagyon zavarta a hallgatóimat.
-Ugyan kérlek! Demetri szerintem elengedheted.-utasította burkoltan a rám cuppanó katonáját. Hülye pincsi!
Ő azonban úgy gondolta, hogy nem veszélyezteti mestere életét, bár jól tudta, hogy ha úgy akarom, már rég mindenki halott lenne ebben a teremben.
Demetri a következő pillanatban úgy sikoltozott, mint egy kislány. Meggyötörten a földre hullott és fájdalmas tekintettel nézett szemembe.
-Mi az Demi? Nem ízlik? Gondolod, hogy ha lefogsz, tehetetlenné válok? Tévedtél? Most már tudod, ugye?-kérdeztem, amire ő félénken bólintott, aztán abbahagytam a kínzását. Jane és Alec arcáról most már lefagyott az a diadalittas mosoly. Féltek.
-Nos lehet, hogy nevetségesnek tartjátok, sőt én is annak tartom, de ezért a nyálgépért jöttem.-gúnyolódtam és ez alatt Felix karjai közt ficánkoló Edwardra gondoltam. Ebben a pillanatban mindenki nevetni kezdett.
-Ez tényleg nevetséges. Mi az Bella már nem szereted a te drága Edwardod?-kérdezte Aro. Most én voltam az, aki nevetni kezdett.
-Szerelem?-nevettem még mindig. - Szerelemről akkor beszélünk, ha azt mindkét fél viszonozza, és tudod mit, nem már nem szeretem.-mondtam és ezen szavak alatt az említettre néztem. A vámpír abban a pillanatban megállt a mozgolódásban és ernyedt testtel várta a halált. Az addigi reménykedés most már eltűnt szemeiből.
-Akkor ez esetben nem bánod, ha mi öljük meg helyetted.-szólt közbe Marcus és az egy székkel arrébb ülő Caius erre mosolyogni kezdett, mintha azt közölték volna vele, hogy ő az egyedüli uralkodó és nem kell senkivel sem osztoznia ezen.
-Nos ami azt illeti, de igen. Bánom. -mondtam és a következő pillanatban Alec képességét használva mindenkit elkábítottam, csak Edwardot nem. Majd az említett személyt hátamra kaptam és rohanni kezdtem. Egészen addig rohantam, amíg el nem értem a még mindig ugyanott álló két vámpírt.
A földre dobtam a hátamon csüngő csomagot, és Jasper azonnal odapattant fivéréhez, ahogy Emmett is.
-Köszönjük!- mondta pár másodperccel később Jasper. Egy pillanatra elmosolyogtam magam, bár nem az a szívből jövő mosoly volt. Ez inkább amolyan fájdalmas vigyor volt.
-Én is ezt vártam volna azoktól a személyektől, akiktől ezt kétely nélkül megkaptam volna. Legalább is amikor még nem csalódtam bennük. Amikor még nem jöttem rá arra, hogy akikben hittem, ezt nem teszik meg értem.-vágtam oda csalódottan és haraggal teli hangon. Majd egy szempillantás alatt tűntem el a láthatárról.

Kedves olvasóim!

Sziasztok vámpírkáim!

Azzal a szégyenletes hírrel jöttem hozzátok, hogy elmondjam ismét szerencsétlenkedtem addig a pontig, hogy nem tudtam megírni nektek a következő fejit, aztán amikor már megtudtam volna, nem volt se időm se erőm arra, mivel elérkezett az írásbeli érettségim ideje, ami ugye (remélem megértitek) fontosabbnak bizonyult, mint az írás, bár szerintem mondanom sem kell, hogy szívesebben írtam volna a történeteim, mint az érettségi feladatlapokat.... :/ DE most már csak a szóbeli van vissza, viszont addig van egy kis pihiző időm is, amit megpróbálok arra fordítani, hogy megírjam nektek a 15. fejit, azt hiszem az következik....(borzasztó, hogy már ez is kiesett,de még követem a szálakat) pánikra semmi ok :D
Na hatalmas pusszantás!
Barbie

Díj!

Sziasztok! Megint egy díjjal bővül a blogom, aminek iszonyatosan örülök. Nagyon szépen köszönöm, hogy ismét rám gondolt egy kedves blogíró társam, Szasza! Millió puszit küldök érte Szasza -nak! Köszi!

Szabályok:
Tedd ki a díjat a blogodra.!
Köszönd meg annak, akitől kaptad!
Küldd tovább azoknak a bloggereknek, akik szerinted megérdemlik!
Hagyj üzenetet a blogjukon!

Nos, mivel én nem ismerek olyan blogírót, aki ezt a díjat nem érdemelné meg, így remélem nem gond, de én most nem tudok kiemelni egy blogot sem. Szerintem ezt a díjat most minden bátor blogtársamnak küldöm, akik felmerik mutatni történeteik által az érzéseiket, és vágyaikat. Mert ne feledjétek az írásban élnek álmaink...! :)

Bárki, aki blogírásra hajtja fejét, nyugodtan vigye a díjat, mert megérdemli! :) <3

14.fejezet-Soha míg léted tart

Sziasztok! Meghoztam a 14. fejezetet, sajnálom, tudom, hogy tegnapra ígértem, de közbejött egy borzalmas hír :'( amivel nem lehet előre számolni...de ma hoztam, mert megígértem nektek. Remélem tetszeni fog. demon köszönöm, hogy az ízelítőhöz is és minden fejinél számíthatok a véleményedre! <3 

Jó olvasást! Írjátok azokat a komikat, mert most egy darabig lesz rá időtök :) 

Puszy

Carlise szemszöge:

A rét elcsöndesedett és én tudtam, hogy még közel sincs vége semminek. Az egész még csak most kezdődik. Nagyon sok minden járt a fejemben. Ahogy kérdeztem, nem éreztem semmit hangjában csak puszta gyűlöletet, undort, meggyötörtséget és elszántságot. Gyűlöletet, amit miattunk érzett, illetve irántunk. Undort, talán azt is irántunk érezte, vagy egyszerűen valahol mélyen undorodik a mostani énjétől, bár megértem, hogy ilyen lett belőle. Ezt mindenki megértené, viszont azt is tudom, hogy Bella valahol még mindig ugyanaz, csak újra bizalmat kell adnia azoknak, akik megsebezték őt. Meggyötörtsége pontosan azt a tényt erősíti meg, hogy ez soha nem következik be. Túlságosan elszánt ahhoz, hogy megfékezze saját magát, vagy bárki más próbálja meg azt. Minden eszközt megkísérel arra, hogy végezzen az ellenséggel.
Láttam már vérszomjas vámpírokat, akik öldököltek, mert vérre szomjaztak. Viszont csak most, őt ilyennek látva, jöttem rá arra, hogy a tudatos öldöklés sokkalta rosszabb egy csapat újszülött szomjánál. Az újszülött csak addig gyilkol a vérszomja miatt, amíg meg nem érti a szabályokat. Viszont az, amelyik bosszúvágya céljából végez ki sok életet, az addig öl, amíg van élet a szeme előtt.
Ez lenne a mostani Bella. Ő maga az Ördög. Eljött, hogy a pokolba küldjön minket. És ezt bizony megérdemeljük.


Edward szemszöge:

-Bella te vagy az?-kérdeztem. Mocorgást észleltem, de még mindig nem láttam senkit sem. Éreztem, hogy a szívem, mely holtan foglalja helyét mellkasomban, szinte újra életre kel, ahogy tudatósul bennem, visszajött életem szerelme. Bella valahol itt van és engem néz. Figyel, ami csakis azt jelentheti, hogy még mindig szeret, ha már nem is annyira mint régen tette.
-Szeretlek!-mondtam, amire hirtelen a hátam mögött szólított meg egy hang.
-Ne hazudj!-üvöltött rám. Családom szinte hallhatóan egyszerre kapták fel fejüket a nappaliban és szinkronban indultak erre fel a szobámba. Bella még időben kapott karjaiba és amikor kinyílt az ajtó, mi eltűntünk onnan egy hatalmas fény segítségével.
A következő pillanatban pedig már előző színhelyünkön voltunk, a rét ölelő virágai között.
-Miért jöttél vissza?-kérdeztem kedvesen, aki grimasszal az arcán tekintett vissza rám.
-A bosszú édes ízére vágytam.-felelte pár perc elteltével. 
-Figyelj én tudom, hogy azzal, hogy elhagytalak, rengeteget ártottam. Sőt az még nem is kifejezés. Viszont tudnod kell, hogy ezt csak a te érdekedben tettem. A családom pedig egyszerűen csak kénytelen volt elfogadni a döntésemet.-magyarázkodtam, amire ő bedühödött és egy hatalmas pofonnal adta tudtomra, nem kíváncsi a magyarázatomra.
-Még most is hazudni próbálsz, amikor már jól tudod, nem hiszek neked?-üvöltötte arcomba, ahogy a földön fekvő testemre térdelt és arcomhoz hajolt. Éreztem, hogy mélyet szippant hajamba, majd behunyja szemét és egy hatalmasat nyelt.
-Bella könyörgök neked, hogy bocsáss meg és engedd, hogy újra a szívedbe férkőzzek!-kérleltem őt, bár jól tudtam, most még minden hiába. Ahogy rám nézett szemei szinte szikrákat vetettek felém. Ha képes lett volna rá, tekintetével megölt volna abban a pillanatban. Illetve képes lenne rá, hiszen annyi képessége van, hogy talán már maga se tudja összeszámolni, mennyi is van.
Ördögien felkacagott, ahogy rám nézett. Az erdő sűrűjéből megjelent a családom. Rájöttek, hogy itt vagyunk. Bella már akkor tudta, hogy idejönnek, amikor én még csak remélni sem mertem.
-Remélem, most senki sem zavar meg minket!-jegyezte meg Bella és oldalra fordította fejét, így családomat is jól látta.
-"Elmondtad neki, hogy szereted?"-kérdezte gondolatban Jasper.
-Ne erőlködj édes. Úgy sem hiszem el.-lépett fivérem elé szerelmem, majd egy gyors puszit nyomott ajkára. Kérdőn és meglepetten figyeltük a jelenetet, bár bennem ott bujkált még egy érzés. A fájdalom. A fájdalom, melyet a féltékenység és a csalódottság okozott.
Szívem, szemem és teljes valóm érezte, hogy még mindig olyan gyönyörű volt, mint amikor elhagytam őt. Féltem. Pontosan ettől a pillanattól féltem a legjobban, de mégis vágytam az újbóli találkozásra. Most fájdalmas üvöltés nélkül kell bírnom azt, amit megérdemlek annyi fájdalmas időszak után. És ha mégsem akarja, hát akkor majd könyörögni fogok a halál csókjáért, mert nélküle az élet már nem is lenne élet.
-Bella szeretlek, akár hiszed akár nem.-bizonygattam, amire a földre taszította Jaspert, családomra emelte kezét, akik abban a pillanatban csapódtak az erdő szélén lévő fáknak, majd szinte ugyanabban a másodpercben már torkomat szorongatva sziszegte képembe, megismételve önmagát "Ne hazudj!"


Emmett szemszöge:

Ismételten egy éles harc tört ki a családom és Bella között. Számtalanszor feltettem a kérdést: "Ki ő?" De választ még csak egyetlen alkalommal sem kaptam. Nem értettem, miért teszi mindezt. Vagyis valahol megértettem, hiszen darabokra törtük a szívét, de én mindig is azt hittem, hogy ha eleinte ilyen is lesz, idővel majd feladja. És ez az idő csak egy nagyon rövid ideig tart majd.
Bella rohamosan sokat változott és ez félelemre késztet. Ő már nem az a lény, aki mosolyt csalt az arcomra. Ő most már csak félelmet és fájdalmat tud okozni, ami nálam nagy szó. A nagy medvét vámpír léte során először rémiszti meg egy hozzá hasonló lény.
-Bella igazat mond Edward! Kérlek hallgasd meg őt, vagy bárkit a családból! Kérlek ne tedd ezt velünk!- könyörögtem a mindig mások boldogságát figyelő szinte húgomként szeretett nőnek, aki most kegyetlenül kínozta családom minden egyes tagját, beleértve engem is.
Egy pillanat alatt termett ott előttem és két karomat közrefogva hatalmasat rúgott gyomromba, én pedig mint aki megtanult repülni, szálltam az erdő mélyébe.
-Bella bocsáss meg nekünk!-könyörgött most Alice. Manó húgomhoz sétált. Mindenki azt hitte, hogy most ő a soros, de meglepettségünkre nem így történt. Amikor elé ért, mintha valami megváltozott volna a szemében. Az egész egy pillanat alatt megváltozott. A megértés helyét újbóli erővel vette át a harag és a düh.
-Mégis milyen jogon mertek engem erre kérni? Túl nagyot kértek, ahogy láthatóan én is túl nagyot kértem, amikor kérésem ellenére is elhagytatok. Azt hittem legalább benned lesz annyi, hogy mint barátnőm eljössz és legalább szólsz, hogy soha többé nem látjuk egymást. De nem. Gyáva féregként menekültél családod nyomában. Mind jól tudjátok, hogy bűnösök vagytok. És a bűnösöknek meg kell fizetniük a bűneikért!-nyomta meg szavait, hogy ezzel is biztosítsa, mindent a legnagyobb komolysággal ért.
-Soha, soha nem fogok megbocsátani olyan lelketlen szörnyetegeknek, amilyenek ti is vagytok. Soha!-üvöltötte. Szavait Alice arcán csattanó pofonnal nyomatékosította. Alice csalódottan pislogott az előtte álló kegyetlen idegenre, aki már kevésbé ördögi maszkkal tekintett vissza rá. Körbepillantott családom minden egyes tagján és pár perc erejéig megállapodott Edwardon.
Edward ellágyult arccal, szemei könyörgést tükröztek Bella felé.
-Sajnálom Edward, de nem megy!-mondta meggyötört hangján. Arra gondoltam, hogy imént hallotta Jasper gondolatait, és bizonyára Edward is gondolatban kérlelte őt, amire ez volt a válasza. Hirtelen egy villám csapott le a mi kis Bellankra, aki füstölve tűnt el szemünk elől.

Ízelítő

Sziasztok! Készültem nektek egy kis ízelítővel, remélem, hogy örültök és esetleg megdobtok pár véleménnyel. Még egyszer szeretném megköszönni a díjat, amit kaptam. Valóban nagy örömmel tölt el a tudat, hogy van akinek még tetszik a történet. Ezt azért mondom, mert alig kapok pár komit és ugye a díjat azoknak szokták adni, akiknek azért valamit mér ér a története. Tudom, hogy rengeteg blog született már az internet világába és nehéz több blogot követni, ezt tényleg elhiszem, de én sem kértem senkitől regény nagyságú véleményt. Elég egy szóban elmondani. Sajnálom, hogy megint rinyálok, tényleg csak jól esne, ahogy másoknak is jól esik... :/

Jó olvasást ehhez a kis szösszenethez! 

Puszy

"...-Bella te vagy az?-kérdeztem. Mocorgást észleltem, de még mindig nem láttam senkit sem. Éreztem, hogy a szívem, mely holtan foglalja helyét mellkasomban, szinte újra életre kel, ahogy tudatósul bennem, visszajött életem szerelme. Bella valahol itt van és engem néz. Figyel, ami csakis azt jelentheti, hogy még mindig szeret, ha már nem is annyira mint régen tette.
-Szeretlek!-mondtam, amire hirtelen a hátam mögött szólított meg egy hang.
-Ne hazudj!-üvöltött rám. Családom szinte hallhatóan egyszerre kapták fel fejüket a nappaliban és szinkronban indultak erre fel a szobámba. Bella még időben kapott karjaiba és amikor kinyílt az ajtó, mi eltűntünk onnan egy hatalmas fény segítségével.
A következő pillanatban pedig már előző színhelyünkön voltunk, a rét ölelő virágai között.
-Miért jöttél vissza?-kérdeztem kedvesen, aki grimasszal az arcán tekintett vissza rám.
-A bosszú édes ízére vágytam.-felelte pár perc elteltével. 
-Figyelj én tudom, hogy azzal, hogy elhagytalak, rengeteget ártottam. Sőt az még nem is kifejezés. Viszont tudnod kell, hogy ezt csak a te érdekedben tettem. A családom pedig egyszerűen csak kénytelen volt elfogadni a döntésemet.-magyarázkodtam, amire ő bedühödött és egy hatalmas pofonnal adta tudtomra, nem kíváncsi a magyarázatomra.
-Még most is hazudni próbálsz, amikor már jól tudod, nem hiszek neked?-üvöltötte arcomba, ahogy a földön fekvő testemre térdelt és arcomhoz hajolt. Éreztem, hogy mélyet szippant hajamba, majd behunyja szemét és egy hatalmasat nyelt.
-Bella könyörgök neked, hogy bocsáss meg és engedd, hogy újra a szívedbe férkőzzek!-kérleltem őt..."

Díj

Sziasztok! A blog egy gyönyörű díjjal bővült. Nagyon-nagyon köszönöm   BalckLove17 -nek!

Szabályok

Tedd ki a képet a blogodra!

Köszönd meg annak, akitől kaptad!

Írj le 6 dolgot magadról!

Küldd tovább 5 blog írónak, linkkel együtt!

Hagyj megjegyzést a blogjukon!

 

Szóval az a helyzet, hogy már nem nagyon tudok mit leírni, így csak annyit mondhatok, hogy aki akart az már a történeteim során megismert engem.

 

Akiknek tovább küldöm:

http://micsodavampirfanfic.blogspot.com

http://acsabito.blogspot.com/

http://kicsibella-nagybella.blogspot.com/

http://elisajsmith.blogspot.com/

http://aaronandlilystory.blogspot.com/

 

Azonnal szólók a blog tulajdonosoknak!

Puszy! 

U.i.: Még egyszer nagyon-nagyon köszönöm ezt a díjat BalckLove17- nek! 

Barbie 

13. fejezet-Keserű csók

Sziasztok! Meghoztam a 13. fejezetet. Remélem, tetszik és kapok pár komit, azért remélem, hogy nem egyet :)

Jó olvasást! Puszy

"Ne sírj valaki után, aki nem sírna utánad."


Bella szemszöge:

-Áuu!-kiáltott fel Jacob, majd eltaszított magától. Voltaképpen nem érdekelt, hogy ezt tette, senki sem érdekel már. Tönkre tettek, eldobtak maguktól, mikor én az életemet is kész lettem volna odaadni értük. Most minden fordítva fog történni. Hangosan felkacagtam Jacob értetlen képe láttán, majd az erdő felé szaladtam, de még utoljára ránéztem Edwardra, bár ő még mindig a földön volt előző csókomtól. Majd képességemnek köszönhetően egy pillantás alatt eltűntem a szemük elől.
-Még láttok engem!-üzentem a szellővel és biztos voltam benne, hogy ez az üzenet eljut a címzetthez.
Rohantam drága barátnőmhöz, akik most nagyon messze laknak tőlem, voltaképpen Londonban. Hogy miért beszélek többes számban, mert barátnőmnek született egy lánya és velük van még valaki, akit soha nem fogok bemutatni a múltam szereplőinek.
Pár napot még ki kell bírnom.-fékeztem le hirtelen. Körbenéztem, de rájöttem, hogy úgy sem láthat senki. Visszafordultam a Cullen villa irányába és ördögi tervet eszeltem ki.
Most már azokhoz siettem olyan hévvel, ahogy pár perce még barátnőmhöz.
Sokszor éreztem, hogy tévedtem, de most már tudom, hogy mindent tökéletesen készítettem elő. Igen. Ami eddig  történt, az még semmi ahhoz képest, amit igazán tervezek. Ez mindent elsöprő történet lesz. Bárki megirigyelné, de én nem. Tudom, mi történt ezelőtt. Mi volt a prológus a történetben, a fejezetek haladtával a szívem egyre inkább érzi majd, a bosszú épp olyan édes volt, amilyet az ellensége érdemelt. A Cullen család az ellenségemmé vált. Laurent is megöltem, amikor újszülött éveimben találkoztam vele. Sara is halott, legalább is az én szememben már az. Nagyon régóta halott már.
Egy laza és kecses mozdulattal pattantam fel a hatalmas ablakon át egy hófehér szobába. Még most is olyan, mint amikor utoljára léptem be ide. A fekete bőrkanapé ugyanott áll, bár mintha túlságosan sokat használták volna. Biztos Edward az ő kicsi barátnőjével. Juj a kis szegény vámpírocska. Hangokat hallottam a földszintről. Bizonyára megérkezett a család apraja nagyja. Muszáj volt megeresztenem egy fintort. Hánynom kellett ettől az egésztől.
Az ajtó kinyílt és én használni kezdtem a képességemet. Ő már nem láthatott engem, de én tökéletesen láttam őt. A következő pillanatban megjelent Sara is. Amolyan kedves kis feleségként követte Edwardot, mintha a pulikutyája lett volna. Szánalmas!


Edward szemszöge:

-Sara kérlek most hagyj békén! Hát nem érted, hogy ez a mai nap nekem...-hebegtem, mert nem tudtam, hogy mondjam el, hogy életem szerelmét újra látva már nem vagyok képes tovább elviselni őt.
-Tudom, láttad őt és rájöttél, még mindig úgy szereted őt, mint régen. Mint előttem, ugye?-szegény Sara már majdnem sírva fakadt és ezt nem akartam, de tudnia kell az igazat. Ennyit megérdemel.
-Talán még jobban.-helyesbítettem meglátásának azon részét, ahol Bella iránt érzett szerelmem mértékéről beszélt. Nem úgy szeretem, ahogy régen, ahogy az ő érkezése előtt, hanem milliószor jobban. Elmondhatatlanul szerelmes vagyok Isabella Marie Swan személyébe. Ő az életem és ezt akkor sem tagadnám, ha a halálomon lennék. Ha a halálom függene ettől.
Saraban, mintha valami felgyulladt volna, úgy rontott nekem, de nem harcról volt itt szó. Hanem egy csókról. Úgy csókolt, mint még soha. Egy pillanatra olyan volt, mint Bella és engedtem neki. Tudom, önző dolog, de az ilyen pillanatokban még úgy érzem, minden rendben és Bella forró csókját élvezem ajkamon.
Sara egyre követelőzőbb lett és ezt nem engedhetem neki. Finoman elutasítottam őt, amire ő felháborodva viharzott el, de most még ez sem zavart.
-Sajnálom!-mondtam ki hangosan is, amit Saranak üzentem. Hirtelen halk, ördögi kuncogást hallottam, de amikor körbevizslattam szobámon, senkit sem láttam. Mégis éreztem, hogy van itt valaki.
-Bella te vagy az?-kérdeztem.

Jacob szemszöge:

A réten vége lett a harcnak, bár azt jól tudtam, csak egy kis időre. A szellő, mely arcunkba fújt, pontosan ezt sugallta nekünk. Olyan volt, mintha üzenete lett volna a szélnek és ezt az üzenetet talán át is adta, csak mi még nem fogtuk fel.
Pár perccel Bella távozása után egy ismeretlen ismerős érkezett a rétre. Ismertem őt, de most valahogy olyan más volt.
-Jacob!-kiabálta felém a nevem és én kérdőn néztem a félig idegen felé.
-Elnézést, de tudom, hogy ismerlek, de mégis olyan idegen vagy.-vallottam be, amire Edward meggyötörten ugyan, de elmosolyogta magát.
-Ő Bella barátnője volt. Legalább is az emlékei ezt mutatják. Beszéltél is vele.-magyarázta Edward. Akkor jött a felismerés.
-Aileen?-kérdeztem a most már ismerős arcot fürkészve. Szemei még vörösen izzottak, de az is látszott, hogy nem eszik ember vért. A mögöttem felsorakozott falka egyszerre mordult fel a nő láttán. Gyorsan intettem kezemmel, hogy nincs semmi baj. Bíztam benne. Ő volt az egyetlen, aki jelet adott nekem Bellaról, amikor én már azt sem tudtam, él-e vagy hal.
-Beszélnünk kell Bellaról!-jelentette ki. Aprót bólintottam, hogy mondhatja, de amikor körbenézett, finoman jelezte, hogy szemtanúk nélkül folyna a beszélgetés. Edward ugyan nehézkesen, de végül belement abba, hogy még ő sem hallhatja, de  gyanítom, hogy nem messze lesz tőlünk és mindent végig hallgat. Nem bírná ki, hogy ne tudja meg, mi van Bellaval.
-Ugye nem gondolod komolyan, hogy itt fogok beszélgetni veled, amikor tudom jól, Edward a gondolataidon keresztül hall minket.-csattant fel Aileen. Annyira más volt. Annyira magabiztos és harcias, mint Bella lett. Tudni akartam, mire ez a nagy változás. Aileen felém nyújtotta a kezét, majd ennyit mondott.-Bocsi Ed, de ez csak Jacobra és rám tartózik. Talán majd egyszer te is megtudod.-azzal hatalmas fény gyűlt körém, s amikor legközelebb kinyitottam a szemem, már La Push határain belül voltunk. Aileen a hátára kapott és velem együtt suhantunk a házam felé.
Valahogy ez a környék is kihalt Bella jelenléte nélkül. Úgy értem, a régi Bella jelenléte nélkül. Kinyitottam a ház ajtaját és kezemmel beinvitáltam vendégemet a házamba. Ő kissé bátortalanul, de lassú, megfontolt léptekkel végül mégis bement.
Előre mentem, hogy megnézzem, senki sincs itthon, majd miután erről megbizonyosodtam, visszamentem az ajtóban várakozó Aileenhoz. Kérdőn nézett rám, ezért válaszolnom kellett neki.
-Nem szeretném, ha más is hallaná.-magyaráztam eltűnésem okát. Ő egy aprót bólintott, majd közelebb lépkedett hozzám. Túl közel.
-Hm...és most hova?-kérdezte. Értetlenül nézhettem rá, mert azonnal kijavította magát. -Hol szeretnél beszélgetni?
-A konyha megfelel?-kérdeztem, bólintott, majd szorosan a nyomában követtem őt, de meglepő, hogy tudta az útvonalat.-Kérsz valamit inni? Ja bocs elfelejtettem, hogy az utolsó találkozásunk óta kissé megváltoztál.-jó lehet ez kicsit bunkó volt tőlem, de sosem titkoltam, hogy utálom a vámpírokat, csak egyetlen személy van, akit elviselnék akár még vámpírként is. Ő Bella...
-Szóval tudnod kell, hogy Bella...-kezdte mesélni, amiért idejöttünk.