2012. június 28., csütörtök

15. fejezet-Önkezű halál

Sziasztok kedves olvasóim! Végre meghoztam nektek a 15. fejezetet, ami hát valóban kissé lassan készült, de a lényeg az, hogy végre elkészült. Remélem akadnak még olvasóim, akik írnak némi véleményt erről a fejiről! Elkezdtem a következő fejit is, szóval annak felkerülése már tőletek függ. Hajrá a komikkal! :)
Puszi!




"Minél több a szenvedés, annál erősebb a szerelem. A veszély csak erősíti a szerelmem, fokozza, megfűszerezi."



Alice szemszöge:

-Ne erőlködj édes. Úgy sem hiszem el.-szólalt meg hirtelen barátnőm és szerelmem felé lépkedett. A következő pillanatban azonban azt hittem, hogy menten neki megyek. Az idő alatt, amióta ismerem, most kapott el először ez az érzés pedig nem rég volt már rá alkalom, de akkor még nem gondoltam semmi rosszra. Most viszont már nem ez az első alkalom, így meglehetősen bosszantott, sőt  nincs erre megfelelő szó, hogy kifejezzem, amit éreztem.
-Bella szeretlek, akár hiszed akár nem.-kiáltotta Edward Bella felé, de az csak dühösebb lett a kelleténél. Egy kéz lendítéssel csapott a fák sűrűjébe, és amikor felnéztünk már fivéremen térdepelt és egy rövid mondatot ismételgetett nem éppen halkan.
A következő pillanatban egy hatalmas pofon csattant el, majd Edward erőszakot alkalmazva húzta magához közel barátnőmet és forró csókot lehelt ajkaira. Ő először vadul viszonozta testvérem szerelmét, de aztán ismét egy fájdalmas pofon részesévé vált. Aztán mintha köddé vált volna.
Edward szomorú tekintettel vette tudomásul, hogy minden el van veszve. Késő már bármit is tesz. Bella már nem az a Bella, akit ő szeretett.
-Edward ő már nem érdemel meg téged. Ő már nem az a lány, akit te szerettél. Kérlek felejtsd el! Könyörgök, ha nem teszed, akkor csak szenvedni fogsz.-könyörögtem kedvenc testvérkémnek, de ő csak elgyötört arccal nézett előre. Arra amerre szerinte szíve választottja mehetett.
-Alice! Hallottad! Ne erőlködjek! Igaz?-kérdezte amolyan fájdalmas éllel a hangjában. Nehéz szíve még a fejét is lehajtásra késztette. A szívem összeszorult ettől a látványtól. Már fél évszázada, sőt már annál is régebb óta látom ezt a sanyargó Edwardot és már nagyon elegem van belőle.
A következő pillanatban megrázta a fejét, majd futásnak eredt és én abban a pillanatban láttam azt, amitől mindig is féltem, de tudom, most már senki sem tarthatja vissza.

Elizabeth szemszöge:

Késztetést éreztem arra, hogy lássam szerelmemet, de nem mehettem, mert Bella nem jött még haza. A hiánya, amit éreztem teljesen felemésztett engem. Már lassan fél évszázada, hogy nem láttam, nem ölelhettem, nem csókolhattam őt.
Mindig üzen nekem, hiszen van egy ilyen képessége is. Ez azért szuper nem? Én át tudom adni a gondolataimat egy érintés során. Ezt a képességemet is elvette tőlem, vagyis lemásolta. Hatalmas vámpír, ez kétségtelen. Tudom, hogy még szereti Edwardot, hiszen amikor csak kimondta a nevét, arca megtelt melegséggel, persze pár perc elteltével az a melegség gyűlöletté alakult. Letörölhetetlenül kiült arca minden szegletébe és nem mozdult onnan. Semmi sem mozdíthatja ki csak, ha újból szerelembe esik abba a személybe, akibe a gyűlölet előtt már szerelmes volt. Újra meg kell szeretnie Edward Cullent, különben ő maga is belepusztul ebbe a gyűlöletbe.
-Ne aggódj ennyit! Hidd el erős lény és nem esik baja.-nyugtatott Gladys. Jól esett az, amit mondott, de most inkább csak tettetem a nyugodtságot. Még egy erőltetett mosolyt is megengedtem magamnak, de aztán elfordultam és az álarc lehullott rólam. Nagyon aggódtam, barátnőm épsége nagyon fontos volt és nem csak számomra. Túl sokan vagyunk, akik szeretik őt, de ő ezt nehezen tudja bevallani magának. Azt mondta, elvesztett mindenkit, de ez nem teljesen igaz, hiszen vannak barátai, családja, szerelme és még rengeteg kincs, amiért érdemes megbocsátani. A barátság és a szerelem el nem múló pillanat, mert ha valóban igazak, sosem múlhat el. Bella és Edward szerelme a legvalóságosabb, amit valaha láttam, így teljesen biztos vagyok abban, hogy még él valahol mélyen ott bujkál Bella szívében és arra vár, hogy újra beteljesedjen.


Edward szemszöge:

-Alice! Hallottad! Ne erőlködjek! Igaz?-förmedtem húgomra. Nem akartam őt megbántani vagy ilyesmi, hiszen tudom, hogy nélkülem is szenved a család, nem kell ide még az én bántásom is. Bella szavai még mindig ott csengtek fülemben és nem akartak alábbhagyni. Sőt kifejezetten egyre erősebb és erősebb hangerővel visszhangoztak elmémben. Alaposan fejembe véstem és tudtam, tényleg ennyi volt. Soha! Soha nem bocsát már meg nekem. "Soha, soha nem fogok megbocsátani olyan lelketlen szörnyetegeknek, amilyenek ti is vagytok. Soha!"..."Soha, soha nem fogok megbocsátani olyan lelketlen szörnyetegeknek, amilyenek ti is vagytok. Soha!"..."Soha, soha nem fogok megbocsátani olyan lelketlen szörnyetegeknek, amilyenek ti is vagytok. Soha!"-az egész olyan volt, mintha egy láthatatlan visszapörgető gomb beragadt volna és folyton visszatekerte volna az utolsó pár sort a kazettán. Nem akart elcsendesülni. Hirtelen ötlettől vezérelve futásnak eredtem és nem szándékoztam megállni. Még hallottam, hogy Alice utánam kiált, ahogy a többiek is, de most nem volt kedvem tovább élni. Szaladtam, amilyen gyorsan csak tudtam. Az életem helyett, most a halálomért rohantam. Igen, úgy gondoltam, hogy eljött az idő, eljött a pillanat, amitől bár mindig is féltem, de tudtam mit kell tennem, ha úgy lesz. Úgy történt, ahogy gondoltam már a legelején és most loholva a halál karjai után, beváltom végzetem.


Bella szemszöge:

Miután eltűntem egy hatalmas sikolyt hallottam előző helyszínem felől és én túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy csak úgy továbbmenjek. Így hát visszafordultam és újra a Cullen család körében voltam, bár ők ezt nem tudták. Alice megtörten zokogott, kedvese pedig sehol sem volt, ahogy Emmett és Edward sem volt már itt. Esme szinte haldoklott és Carlise sem tudta eléggé megnyugtatni.
Hirtelen ötlettől vezérelve megmutattam magam az ellenségeimnek. Ők először meglepetten néztek, majd visszaállt arcuk előző állásukba. A szomorúság, kétségbeesés, csalódás és kezdeti gyűlölet ott ült arcukon, ahogy engem néztek. Igazán csak Alice mutatott felém gyűlöletet. De mégis miért? Nekem nincs jogom gyűlölni? Kik ők, hogy csak ők tehetik tönkre a másikat?
-Mi történt itt?-szólaltam meg percekkel később. Esme riadt tekintetével találtam szembe magam, Alice olyan haraggal pattant fel és ugrott a torkomnak, hogy ha nem az új Bella állt volna előttük, talán még meg is ijedtem volna tőle. De nem, most nem félek senkitől.
-Mi történt? Még kérdezed? Csak annyi történt, hogy az állítólagos életed szerelme épp ebben a pillanatban rohan a halálba!- üvöltötte képembe. Carlise elkapta Alicet, én pedig egy pillanatra megijedtem. Természetesen nem Alice látványától, hanem a hírtől, hogy Edward meg akarja ölni magát, de nem azt nem hagyom!
-Erre nélkülem nem kerülhet sor.-mondtam magabiztosan és Carliset kicsit sem finoman fordítottam velem szembe.
-Hova ment?-üvöltöttem türelmetlenül, amire csak egy vállrándítás volt a válasz. Persze nem az a laza, mindent lesz***ok lendítés, hanem szomorú, meggyötört és tehetetlen vállrendítés volt.
-Volterra felé tart.-bökte ki Alice már a földön térdelve és a földet fixírozta a láthatatlan könnyek között.
Futásnak eredtem és egy pillanatra sem álltam meg. Éreztem az előttem haladó három vámpír szagát, bár nem kellett azokat követnem ahhoz, hogy tudjam hol tartanak éppen. Egy pillanat alatt előttük futottam és ők meglepetten vették ezt tudomásul. Edward ennek ellenére nem fékezett le. Viszont a másik két vámpír annál inkább fékezésre hajtották fejüket. Egy amolyan macska fújást küldtem feléjük, amitől ők megtorpantak.
-Megőrültél? Épp a halálába fut a szerelmed!-köpte Emmett vicsorogva. Egy fintort küldtem felé, majd Edward után eredtem. Amikor Volterraba értem Edward már Aro katonáival harcolt, hogy elérje a célját.
Az ajtót egy laza mozdulattal kivágtam és meglepett arcokkal találkoztam. Aro először megijedt, aztán boldogan mosolygott, ahogy a másik két uralkodó vámpír is. Jane amolyan diadalittas mosolyt küldött felém, Alec szintén úgy reagált, ahogy ikertestvére. Felix éppen Edward fején csüngött, de megállt munkájában, hogy megpillantsa ki a vendég. Demetri egy pillanat alatt mellém lépett és kezét nyakam és mellkasom köré fonta.
Ez mosolyra késztetett. Hogy gondolta, hogy engem elkaphat csak úgy? Ez felháborító...
-Ejnye Demetri! Hát így kell fogadni egy vendéget?-kérdeztem játszi hangon. Edward reményteli arccal nézett rám. Talán azt remélte, megmenteni jöttem, de tévedett.
-Milyen indokkal üdvözölhetünk drága Bella?- lépkedett felém Aro.
-Hát már mindenféle okokat kell keresnem ahhoz, hogy láthassak valami izgalmasat Volterra falain belül?-kérdésére kérdéssel válaszoltam, ami nagyon zavarta a hallgatóimat.
-Ugyan kérlek! Demetri szerintem elengedheted.-utasította burkoltan a rám cuppanó katonáját. Hülye pincsi!
Ő azonban úgy gondolta, hogy nem veszélyezteti mestere életét, bár jól tudta, hogy ha úgy akarom, már rég mindenki halott lenne ebben a teremben.
Demetri a következő pillanatban úgy sikoltozott, mint egy kislány. Meggyötörten a földre hullott és fájdalmas tekintettel nézett szemembe.
-Mi az Demi? Nem ízlik? Gondolod, hogy ha lefogsz, tehetetlenné válok? Tévedtél? Most már tudod, ugye?-kérdeztem, amire ő félénken bólintott, aztán abbahagytam a kínzását. Jane és Alec arcáról most már lefagyott az a diadalittas mosoly. Féltek.
-Nos lehet, hogy nevetségesnek tartjátok, sőt én is annak tartom, de ezért a nyálgépért jöttem.-gúnyolódtam és ez alatt Felix karjai közt ficánkoló Edwardra gondoltam. Ebben a pillanatban mindenki nevetni kezdett.
-Ez tényleg nevetséges. Mi az Bella már nem szereted a te drága Edwardod?-kérdezte Aro. Most én voltam az, aki nevetni kezdett.
-Szerelem?-nevettem még mindig. - Szerelemről akkor beszélünk, ha azt mindkét fél viszonozza, és tudod mit, nem már nem szeretem.-mondtam és ezen szavak alatt az említettre néztem. A vámpír abban a pillanatban megállt a mozgolódásban és ernyedt testtel várta a halált. Az addigi reménykedés most már eltűnt szemeiből.
-Akkor ez esetben nem bánod, ha mi öljük meg helyetted.-szólt közbe Marcus és az egy székkel arrébb ülő Caius erre mosolyogni kezdett, mintha azt közölték volna vele, hogy ő az egyedüli uralkodó és nem kell senkivel sem osztoznia ezen.
-Nos ami azt illeti, de igen. Bánom. -mondtam és a következő pillanatban Alec képességét használva mindenkit elkábítottam, csak Edwardot nem. Majd az említett személyt hátamra kaptam és rohanni kezdtem. Egészen addig rohantam, amíg el nem értem a még mindig ugyanott álló két vámpírt.
A földre dobtam a hátamon csüngő csomagot, és Jasper azonnal odapattant fivéréhez, ahogy Emmett is.
-Köszönjük!- mondta pár másodperccel később Jasper. Egy pillanatra elmosolyogtam magam, bár nem az a szívből jövő mosoly volt. Ez inkább amolyan fájdalmas vigyor volt.
-Én is ezt vártam volna azoktól a személyektől, akiktől ezt kétely nélkül megkaptam volna. Legalább is amikor még nem csalódtam bennük. Amikor még nem jöttem rá arra, hogy akikben hittem, ezt nem teszik meg értem.-vágtam oda csalódottan és haraggal teli hangon. Majd egy szempillantás alatt tűntem el a láthatárról.

2 megjegyzés:

  1. szia ez csúcs de én hagytam volna meghalni edet de vele aroékat is megöltem volna
    puszy

    VálaszTörlés
  2. Szia demon! terveim vannak még ezekkel az alakokkal :) ezért nem öltem meg egyiket sem ;) köszönöm, hogy véleményt írtál :D örülök nagyon, ahogy annak is hogy tetszett ez a feji! <3
    puszy

    VálaszTörlés