Sziasztok! Először is tudom, hogy tegnapra ígértem ezt a fejit és nagyon sajnálom, hogy így alakult, de magánügyi problémák miatt nem tudtam hozni. De most szeretném bepótolni. :) Remélem kapok pár komit és ezalatt nem csak egyet, vagy kettőt értek... Jó olvasást! Puszi!
"Lelkének sebe mélyült, de nem volt már olyan eleven. A csend, amely körülfogta, s kemény konoksággal visszhangozta magányos lépteit, mindig egy és ugyanazon körben forgó gondolatait, megnövesztette ugyan árvaságának érzetét, de már mindennapjainak részévé vált. Félt az estétől, amikor hazaért, s nem volt kire várnia. Félt a reggeltől, amikor egyedül ébredt, s nem figyelhette alvását, ébredését, jövés-menését annak a lénynek, akinek létezése teljesen betöltötte. A bénaság érzése, hogy valamit kitéptek lelke belsejéből, s hogy a csonk egyre vérzik, és soha nem gyógyul be, soha nem egészül ki - egy pillanatra sem hunyt ki. De most már mindez hozzátartozott az életéhez."
Edward szemszöge:
Testvéreim jóval előttem haladtak. Nekem nem volt olyan sietős. Hova siettem volna, ha ő nem várt abban a teremben, ahova mennem kellett. Testvéreim úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna, bár mindegyik gondolata arról árulkodott, hogy csak látszat, kivéve persze Rosaliet, elvégre ő boldog. Bár azt mondta sokkal inkább Bella lenne mellettem, mint Sara. Olyan sokáig könyörgött, hogy megsajnáltam. Legalább ő legyen boldog.
Hirtelen olyat láttam, hogy azt hittem megint csak a képzeletem játszik velem, de nem. Most valóban ott állt a folyosó végén és testvéreimet fürkészte, de leginkább Alicet nézte. Arcán mérhetetlen fájdalom volt, majd rám emelte tekintetét és az előző érzelmeknek nyoma sem volt már. Ajka ördögi mosolyra terült és kecses léptekkel elindult felém. Szemei szikráztak a haragtól. Minden mozdulata tele volt gyűlölettel és féltem, itt a vég. Sosem bocsát már meg nekem. Harcolni fogok. Ebben az egyben biztos voltam.
Mielőtt azonban odaért volna hozzám, eltűnt az egyik ajtó mögött. Olyan volt ez az egész, mintha valóban csak képzeltem volna.
Úgy rohantam utána, mint szomjazó egy pohár víz után. Féltem, hogy tényleg csak egy látomás volt. Egy emlék, amire halott szívem vágyott. Az osztályban ott ült ő. Leghátsó padban foglalt helyet, de nem úgy nézett ki, mint aki odaengedne engem is. Próba szerencse.-gondoltam magamban.
Bizonytalan léptekkel indultam meg felé, de egy pillanatra megtorpantam, amikor szemei szinte láthatóan szikrákat szórtak. Nagyon félelmetes volt. Ezt a énjét még nem ismertem.
A tanár épp abban a pillanatban lépett be, én pedig kénytelen voltam helyet foglalni ott, ahol épp álltam. Ami megjegyzem két paddal előrébb volt, mint ahol ő ült.
Amikor kicsengettek, ő már nem ott ült, eltűnt onnan. Már csak hűlt helyét láttam. Olyan gyönyörű volt. Egy fekete bőrszerű miniruhában volt. Egy csipke harisnyában és egy csipkés magassarkúban. Haja már nem a megszokott barnában tündökölt. Helyette most hollófekete volt, egyenes és már a melléig ért.
A sminkje is kihívóan hatott, de neki ez is jól állt.
Aztán még egy órám volt, bár ott nem volt velem. Az ebédlőbe érve azonban nagy meglepetés várt engem.
Annál az asztalnál, ahol a testvéreimmel szoktam "enni", ott ült ő. És szomorú szemeit az enyémekbe fúrta. Az álarc, amit hordani próbál, eltűnik egy-egy gyenge pillanatában.
Hallottam, hogy mögöttem megérkezik Alice, Jasper és Rosalie Emmettel az oldalán.
Rosalie csak lenézően morgott egyet, Alice szinte ragyogott a boldogságtól, bár ez még semmit sem jelentett. Jasper aggódott, hogy felesége mosolya hamar elszáll. Emmett pedig már most tervezgette a vicceit.
És én féltem. Féltem attól a lénytől, akit halálra ítéltem. Eljött, hogy most bosszút álljon rajtam.
Ránk nézett és ismét ördögi mosolyra húzta száját. Szemei megteltek gyűlölettel, ahogy minket nézett. Jasper a mellkasához kapott és a fájdalomtól nyögni kezdett. Ránéztem Bellara, aki gonosz tekintettel fürkészett minket. Nem hittem el, hogy ezt teszi. Ez lenne a képessége?
-Mi a baj Jasper?-kérdezte Alice aggódva. Fivérem levegőért kapkodott.
Amikor vissza akartam fordulni ahhoz az asztalhoz, ahol ő ült, meglepődtem. Addigra már velem szemben állt. Rám mosolygott. Ez még mindig nem a kedves mosolya, amit úgy szerettem. Odasétált Jasperhez és a füléhez hajolt.
-Na hogy tetszik? Ez csak egy kis kóstoló abból, amit én éreztem, amikor ti úgy elmentetek.-mondta szerelmem rideg hangon.-Meséld el, milyen érzés is! -mondta, majd félrelökte testvéreimet és már ott sem volt. Eltűnt. Az a Bella, akit én ismertem, meghalt. Ezt a Bellat nem ismertem.
-Alice vidd haza Jaspert és ti is menjetek vele!-utasítottam testvéreimet és most kivételesen hallgattak rám. Én pedig a kórházba eredtem, hogy elmeséljem Carlisenak, mi történt.
Jacob szemszöge:
Már napok teltek el azóta a titokzatos nő óta, aki Bellat kereste. Lassan kezdem összeszedni magam. Bár ez nem jelenti azt, hogy elfelejtettem Bellat. Még mindig szeretem, de lassan megtanulok a hiányával élni.
Lépteket hallottam a házunk felé haladni és kimentem megnézni, ki lehet az. A kezemben egy bögre gőzölgő kakaó volt, de amint megpillantottam a vendégem, az sietve zuhant a föld felé. De mielőtt még elérte volna, ő elkapta. Pár pillanat alatt játszódott le előttem az, amire már álmomban sem mertem gondolni. Itt állt előttem. Megint. Egy mocskos vérszívóként, de ő az egyetlen, akit még így sem tudok gyűlölni.
-Bella?-nyögtem ki hitetlenül nevét. A saját szememnek is alig hittem. Lassan felemeltem kezem és arcához érintettem. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nem álmodom. Az arcán pihenő kezemre tette kezét és leemelte addigi helyéről, majd bőre helyét a forró kakaó vette át.
-Szia Jacob!-köszöntött, bár hangja eléggé meggyötört volt. Még az emberi haldokló Bellamhoz sem hasonlított a mostani. Olyan volt, mintha az ördög angyal bőrbe bújt volna, hogy így kaparintsa meg magának a jó lelkeket. Hova tűnt az én édes Bellam?
-Mi lett belőled?-zokogtam a földre rogyva és ő leguggolt elém. Arca érzelemmentessé vált, ahogy rám nézett.
-Szeretném megköszönni, amit értem tettél!-mondta közömbösen. Mintha valami unalmas témáról beszélne éppen. Forró könnyem letörölte egyik kezével, majd felállt és hátat fordított nekem. Nem akartam, hogy most elmenjen.
-Hova mész?-kérdeztem sírós hangon.
-Befejezni valamit, amit el sem kellett volna kezdeni.-felelte titokzatosan.
-Mit művelsz Bella?-kérdeztem dühösen. Én is utálom azokat, akik ezt tették vele, de nem akarok valami mocskos gyilkos lenni.
-Bella semmit. Ő meghalt. Nem hallottad?-válaszolta, aztán mintha csak köddé vált volna. Eltűnt, mintha csak egy látomás lett volna.
Kellett pár perc, hogy felfogjam, mit is tervez. Felpattantam és hívtam a többieket, hogy még időben odaérjünk a rétre, ami a határhoz közel van.
Bella szemszöge:
Úgy döntöttem, visszamegyek és véget vetek mindennek, ami abban a városban kezdődött. Megérdemlik, hogy úgy szenvedjenek, ahogy én szenvedtem, amikor végre bevallotta Edward, hogy csak kihasználtak. Sosem szerettek engem. Edwardnak gyors halált szánok, mert neki legalább volt bátorsága bevallani, hogy nem is szeretett, de a többieknek lassú, kínokkal teli haláluk lesz. Ők gyáván elfutottak és még csak a szemembe sem mertek nézni tettük után. Mind meglakol.
Az iskola folyosója a Cullen gyerekek hangjától csengett. Hát valóban ilyen boldogok? Valahol mélyen reménykedtem abban, hogy ez az egész csak tévedés lehetett, de most már látom, én voltam az, aki tévedett.
A következő pillanatban megláttam őt. Edward Cullent. Szívem árulóját. Legszívesebben odarohantam volna és letéptem volna a fejét, hogy kitűzzem a kedvenc rétünkre. Éreztem, hogy a gondolattól mosoly terült el arcomon. Milyen jó is lenne.
A többiek eltűntek és én egy szempillantás alatt elsuhantam onnan. Van egy képességem, amiről senki sem tudhat. Senki. Ez lesz a legnagyobb fegyverem ellenük.
Az első óra is csak azzal telt el, hogy elterveztem a végzetet. Figyeltem őt, ahogy minden mozdulata a félelemről árulkodott. Ez jól esett. Féljen csak, jól teszi.
Aztán a következő órákban inkább nem is mentem órára, mert féltem, hogy még a diákok szeme láttára fogom kinyírni azt a férget. Már a puszta neve hallatán felmorgok. Azt a gyűlöletet, amit irántuk érzek, ne tapasztalja meg senki sem.
Aztán leültem az ebédlőbe, pontosan oda, ahol ők szoktak ülni. A trónjuk már az enyém. Hamarosan ki is csengettek és a diákok őrülten rohamozták le a kajás pultot. Majd ő is megérkezett. Meglepetten figyelt engem, aztán a többiek is utolérték őt. Mindegyik engem figyelt. Alice boldog volt, ahogy engem figyelt. Jasper arca tele volt aggodalommal. Rosalie a szokásos lenéző pillantását vetette felém, míg Emmett gyermeki mosollyal fogadta a látványom. Ő még mindig félt. Ezen elmosolyogtam magam. Mindnek rettegnie kell tőlem!
Döntöttem, ki lesz az első áldozatom, hogy ezzel is szenvedjen mind. Oda teleportáltam magam melléjük, amitől Edward lepődött meg a leginkább. A közelségem elképesztően hatott rá. Még levegőt is elfelejtett venni, bár arra nincs is szüksége, mégis a látszat...
Elnevettem magam, bár ez nem az a szívből jövő kedves mosoly volt, rideg és ördögien hatott. Egy szörnyeteg lettem. Ettől féltett Edward?
Lehajoltam a szenvedő Jasperhez, akinek az imént átadtam azt az érzést, amit az első hónapok jelentettek nekem. Ez is egy másolt képességem. Még egy nomádtól szereztem. Képes átadni bármilyen érzelmet, amit ő is átélt. Ez most jól jött.
-Na hogy tetszik? Ez csak egy kis kóstoló abból, amit én éreztem, amikor ti úgy elmentetek.Meséld el, milyen érzés is!-köptem a szavakat, majd ellöktem őt, ahogy az utamban álló Emmettet és Rosaliet is, majd mintha ott sem lettem volna, eltűntem. Nem találtak rám.
Követtem Edwardot. Tudni akartam, hova megy. Az első adandó alkalommal apucihoz rohan. Nevetséges. De így izgalmasabb lesz a játék.-szólalt meg bennem egy belső hang. Igen tényleg az lesz. Mosolyogtam el magam. Már egészen hozzám nőtt ez az ördögi vigyor.
Miután élvezettel figyeltem, hogy hatott a hír apucira is, elindultam, hogy végre olyat is lássak, aki kedves volt Isabella Swannal.
