3. fejezet-Szökevény

Sziasztok!Itt a 3. feji. Remélem őrültök! Jó olvasást! Őrülnék néhány kominak! Puszi! :)

"Ha valamit igazán szeretsz, hagyd meg a szabadságát. Ha visszatér hozzád, akkor a tiéd, ha nem, akkor sosem volt az."



Bella szemszöge:

Eldöntöttem. Az ágyon feküdtem és azon elmélkedtem, mit kéne tennem. Hát eldöntöttem. Ha a halál nem jön el értem és én is hiába megyek elé, akkor máshova kell mennem, hogy elkapjon. Eldöntöttem, hogy szökevény leszek. Megszökök La Push börtönéből és szabad leszek. Szabad, mint a madár az égen.
Lassan, erőtlenül felkeltem az ágyból és csomagolni kezdtem. Miután végeztem, a telefonhoz léptem és tárcsázni kezdtem.
-Halló egy taxit szeretnék.-mondtam és a telefon másik végén egy fiatal nő válaszolt.
-Értem. Hova szeretné, hogy menjen?-kérdezte kedvesen.
-La Push bejáratához.-feleltem. Nem akartam, hogy teljesen bejöjjön, mert akkor mindenki rájön, mire készülök. Elvégre csak nekem lenne itt szükségem taxira.
-Rendem van. Tíz perc és ott lesz az egyik taxisunk. Türelmét kérem.-mondta, én pedig letettem a telefont. Zsebre vágtam néhány dolgot, ami rá emlékeztet. És elindultam. Alaposan körbe néztem az ajtónál, majd miután teljesen biztosra mentem, hogy senki sem akadályozhat meg, kiléptem az ajtón. A bőröndjeim nem voltak nagyon nehezek, hiszen nem volt sok holmim. Meg aztán nem is akartam, hogy legyen. Minek? Akkor még azt hittem az első kísérletezésem után meghalok. Aztán már nem volt kedvem beszélni és elmondani, hogy ruhákra lenne szükségem. Úgy sem lát engem senki...
Nem találtam senkit sem, aki megakadályozhatott volna engem. A konyhában épp Lindsey és Andrew enyelegtek, így én halkan kilépkedtem a házból. Szerencsére annyi elmélyültek egymásba, hogy észre sem vették az ajtó csapódását. Aztán szaladni kezdtem, ahogy csak bírtam.
A lábaim már megálljt parancsoltak, de én most nem hagytam. Mi lesz, ha nem állok meg? Maximum végre meghalok és nem leszek senki bajára. Nyugodt leszek.
A taxis épp úgy érkezett, ahogy az a nő ígérte a telefon másik végén.
Kipattant az autóból és elvette tőlem a csomagjaimat, majd betette azokat a csomagtartóba, én közben beszálltam a kocsi hátsó ülésére.
-Sietek kérem!-mondtam rekedt hangon. A sok sírástól, már teljesen kiszáradt a  torkom és nagyon nehéz volt így beszélni.
-Ahogy parancsolja. -felelte illedelmesen a férfi, majd rátaposott a gázra.
Nem telt bele 20 percbe és már a reptéren voltunk.
Volt nálam némi kis pénz, amit Jacob adott, amikor Charlie meghalt. Azt mondta ez volt az összes pénz, amit otthon talált. Persze elég lesz ez nekem addig, amíg nem találok magamnak valami rendes munkát.
-Jó napot! Miben segíthetek?-kérdezte kedvesen a pult mögött elhelyezkedő hölgy.
-Egy jegyet szeretnék Londonba.-feleltem és próbáltam egy mosoly erőltetni arcomra. Valószínűleg még így is elég ijesztőnek hatott látványom. A hónapok óta tartó sírás olyanná tett, mint egy élőhalottat. Élőhalottak. Azt mondta nem léteznek. Olyan lesz. Hazudott ebben is, mint minden másban.
-Parancsoljon!-nyújtotta felém a jegyet, én pedig fizettem. Aztán egy kedves mosollyal távoztam. A mosoly persze nem tőlem származott.
Bementem a mosdóba, hogy egy kicsit élőbbé tegyem arcomat, amin már több hónapos könnyek ültek. Na persze az órákig tartó fürdőzések által lemostam mindig az aznapi sós nedvet az arcomról, de mintha mégis még mindig itt lennének arcom minden kis szegletében. Ahogy csókjai is. Belenéztem a tükörbe és láttam magam. Olyan voltam, mint egy múmia. A szemem alatt hatalmas lila karikák, mintha megvertek volna. A szemem pedig vörösen izzott, mint a vámpíroknak. Annyi különbséggel, hogy nekem nem csak az íriszem volt vörös.
Arcom fehérebb, sápadtabb, mint általában. Beesettebb. Ajkam is szinte fehéren villogott a megszokott színéhez képest. Hajam hatalmas gubancban állt. Elővettem egy hajkefét és nagy erőlködés árán, de végül sikerült kifésülnöm a hajzuhatagomat. Aztán egy kis sminkkel próbáltam feldobni az arcom azon részeit, amin még lehetett segíteni. A szemem alá is tettem némi sminket, hogy eltűnjenek a karikák.
-Alice! Vajon látsz engem? Látod milyen szerencsétlen vagyok? Most úgy festek, mintha egy lennék közületek. Miért?-kezdtem el magamban beszélni, ahogy a tükörbe néztem. Egy idős hölgy épp ekkor lépett ki az egyik fülkéből és engem fürkészett.
-Jól van kis hölgy?-kérdezte és vállamra helyezte egyik kezét. Én lepillantottam a vállamon pihenő kézre.
-Minden rendben van.-mondtam.
-Oh biztosan az első hónapok. Nagyon nehéz lehet most önnek.-célozgatott a néni. Nem értettem, milyen hónapokra gondol. Mindegy azért mosolyogva próbáltam elfordulni tőle.
-Biztosan. Viszlát!-mondtam és kisiettem a mosdóból. Még volt 10 percem, így leültem az egyik székre és az indulási táblát néztem. A számok villám sebességgel pörögtek.
Közben azon rágódtam, amit a hölgy mondott nekem.
"Oh biztosan az első hónapok. Nagyon nehéz lehet most önnek."-ezek a mondatok kattogtak fejemben és akkor hirtelen leesett a tantusz. A hölgy azt hitte, hogy terhes vagyok. Milyen nagyszerű is lenne. Egy pici Edward, aki legalább itt maradna nekem.
A táblán abban a pillanatban a londoni járatot írták ki és megszólalt a utashívó is. Erőtlenül felkeltem és elindultam a repülőm felé. A néni épp akkor lépett mellém és segíteni akart a cipekedésben.
-Uram. Héj uram!-kiabált az ajtónál álló férfinak.
-Igen asszonyom?-lépett elénk.
-Segítene a kis hölgynek? Tudja terhes és az első hónapokban sokkal jobban kell vigyázni magára.-kérte kedvesen a férfit, aki elvette tőlem a bőröndöket és a repülő felé kezdett taszigálni.
-Köszönöm!-fordultam az idős néni felé és egy apró puszit nyomta arca egyik oldalára, majd elindultam a célom felé.
-Önnek is köszönöm!-mondtam és megpróbáltam elvenni a csomagokat.
-Mit akar? Hiszen a hölgy megmondta, hogy vigyáznia kell magára.
-A hölgy tévedett uram. Én egyszerűen csak egy kicsit fáradt vagyok. Semmi féle terhességről nincs szó. Majd a repülőn kipihenem magam. -magyarázkodtam zavartan és éreztem, hogy elvörösödtem. A férfinak ekkor leesett, de akkor sem adta oda a csomagjaimat.
-Menjen csak, majd én elhelyezem ezeket a repülőn.-mondta, így én helyet foglaltam és becsatoltam magam, hogy még emiatt se zavarjanak engem. Fejemet hátra hajtottam az ülésben és becsuktam szemeim.
Az emlékek abban a pillanatban lerohantak engem. Egy folytában az idős hölgy szavai visszhangoztak elmémben. Egy baba. Egy pici Edward...


Jacob szemszöge:

-Elment.-bökte ki Lindsey és én mérhetetlen dühöt éreztem magamban. A szoba ajtóba vágtam öklömet, ami az ajtóval ellentétben épségben megúszta. Bementem a szobába és amit csak értem a földre csaptam és darabokban kivégeztem.
-Nem! Nem! Nem!-hajtogattam egy folytában. Levetettem magam az ágyra és mint egy hisztis kamasz az ágyat kezdtem püfölni miközben fejem a takarójába fúrtam. Még éreztem eper illatát. Annyira finom volt. Miért mentél el? Miért hagytál itt? Miért?-zakatoltak fejemben a kérdések és a gondolatok.
Egész nap ott voltam az ágyán és úgy reménykedtem, mint ahogy ő tette az elmúlt 6 hónapban. Lábaimat magam aláhúzva próbáltam elnyomni a fájdalmat, ami a mellkasomban tombolt. Úgy éreztem,beleőrültem a gondolatba, hogy elhagyott engem. Még csak esélyt sem adott arra, hogy meghódítsam őt. Láttam szenvedni amiatt a mocsok miatt. Segíteni akartam. Vele együtt szenvedtem, meghaltam volna egyetlen mosolyáért, de amiatt a vérszívó miatt már elfelejtette, mi a boldogság...
Elhagyott. Elhagyott. Elhagyott.-kattogtak a fejemben az őrjítő szavak. Hol lehet most? Mi van vele? Hova akar menni? Mit akar csinálni?
Bella miért hagytál el? Hiszen én szerettelek és sosem hagytalak volna magadra. Soha! De te esélyt sem adtál nekem arra, hogy mindezt bebizonyítsam. Miért?