7. fejezet-Kapocs

Sziasztok! Ahogy ígértem, ma hoztam a fejit és remélem, hogy ehhez is kapok pár komit...lassan jönnek a kedvenc részeim és ha minél hamarabb olvasni szeretnétek, gyorsan írjátok a komikat! :) Áll az alku? ;)

"Ne gondolj rám ezután, neked úgysem fáj,
Nem tudom, hogy én ki vagyok, csak azt tudom, hogy ő ki volt, (...)
Hogy nélküled én senki vagyok, egyedül nem álmodok."



Aileen szemszöge:

Már percek óta bent ülök a kávézóban és nézem, ahogy az itteni rohangálás a kinti világot tükrözi. Ez a sok sietős ember, mind a vesztükbe rohan egy-egy ilyen napon. A percek lassan egy órává folynak össze. És én kezdek türelmetlenkedni. Felnézek az órára és a körülöttem rohangáló pincérekre, de egy sem jön oda hozzám. Még egy perc eltelik, de még mindig semmi. Egyre feszültebb leszek. A gondolatmenetemet sem tudom már követni és egyszer csak felkiáltok. Elfogyott a türelmem.
-Elnézést én már lassan 1 órája várok, hogy felvegyék a rendelésemet!-kiáltottam és a pincérek összenéztek. Az egyik lány éppen a konyha ablaknál állt és az előző rendelését adta le, illetve, ha jól hallottam, akkor még az az előttit is sürgetnie kellett. Egy másik lány grimaszolva elindult felém, de az a másik megmentette a munkától.
-Majd én megyek.-szólt annak a pincérlánynak, akinek nem volt éppen kedve a munkához. De hát akkor minek dolgozik? Annyian vannak, akik szeretnének a helyében lenni.
-Elnézést kérek, ha megvárattuk, de mint látja ma elég zsúfoltan vagyunk. Mit hozhatok önnek?- hallottam meg időközben a pincér hangját. Hangja meggyötört volt mégis ott bujkált jó mélyen a benne rejlő erő. Úgy gondolom rettentően sokat szenvedhetett, de még itt van és él. Még erősnek mutatkozik. Miután kielemeztem a hangot, végül megnéztem a hang tulajdonosát is és ahogy a szemeibe néztem. Ahogy szomorúan mosolygott. A szemében valami fakó csillogás ragyogott, de szinte olyan volt, mint valami életjel. Már csak pislákolt. Nagyon megsajnáltam. Úgy éreztem, valaki olyanra bukkantam, akire eddig vártam, akinek én is a mentőövet jelenteném. Meg akartam ismerni. Segíteni akartam neki. A lány szinte csontsovány volt már. Valószínűleg nincs étvágya. Még a hangom is elakadt. Mire végül megtaláltam, még akkor is dadogásra kényszerültem. Arca beesett volt, a szeme alatti lilás karikák pedig nem igazán segítettek az összképen. Hiába volt rajta egy kiló smink a szomorúságot soha nem tudná eltüntetni egészen.
-Én..egy...egy teát kérek sok citrommal és valami finom süteményt. Mondjuk, amit ön ajánl.-hebegtem zavartan. Valami különöset éreztem, ahogy a szemeibe mélyedtem. Még mindig bírt mosolyogni. Pedig látszott a tekintetén, hogy lassan zokogásba tör ki. Hogy bírt ilyen erős maradni? Nekem miért nem sikerült, amikor ilyen állapotban voltam, mint őt?
-Rendben máris megnézem, milyen süteménnyel szolgálhatunk önnek.-válaszolta még mindig mosolyogva, majd hátat fordított nekem és ismét a konyha ablakhoz sétált. Hallottam, hogy bekiáltja a rendelésem és ahogy sejtettem a sütemény választását is a szakácsra bízza.
Nem kellett sokat várnom, mire végre meghozták a rendelésemet. A tea egyszerűen isteni volt. A mamám is így készítette mindig. Ahogy ő is, amikor beteg voltam és ápolásra szorultam. Minden mozdulata hazugság volt.
Megittam a teát, majd a szakács által választott süteményt is elfogyasztottam. Aztán csendben ülve felidéztem a fájdalmas emlékeimet. Minden olyan gyorsan történt. Olyan hirtelen. Nem voltam felkészülve rá. Miért?
Miután már számomra is zavaró volt, ahogy azt a szegény lányt bámultam, elindultam, hogy egy hazug életet éljek.

Alice szemszöge:

Amikor végeztünk a vadászattal, lassan hazaindultunk. Csendben haladtunk egymás mellett. Ez talán még fájdalmasabb volt, mint az, hogy valakihez hozzá szóltunk. Annyi fájdalom. Azzal, hogy ő eltűnt az életünkből, nagyon sok sebet felszakított. Hirtelen egy látomás került elém, de bár ne ilyen lett volna. Láttam barátnőmet.
"Egy elhagyatott kunyhóban feküdt a fal mellett. Mindenhol zúzódások terítették be testét, mely már annyira sovány volt, hogy meglehetett számolni a csontjait. Szeme alatt még mindig ott voltak azok a lilás karikák, sőt most mintha valamivel rosszabban nézett volna ki. A vállá olyan furcsán állt, mintha nem a helyén lenne. A feje búbja láthatóan véres volt, már-már ömlött a fején lévő nyílt sebből a vér. A fal, aminek támaszkodott szintén csupa vér volt, de szerintem ez a sok vér nem csak a fején lévő sebből származik. Aztán már csak azt láttam, hogy valaki egy vöröses hajú nő a "nyakamra" tapadt-Bella szemével láttam a történéseket-és a bátyámat láttam, mintha csak egy szellem lenne. Fájdalmas arccal nézett le az előtte játszódó jelenetre és beszélni kezdett. Választ nem kapott. Aztán emlékeket láttam. Charlieról és a velünk való találkozásáról. Az erdőben történt első vallomások és a csókunk. Majd hatalmas üresség. Aztán már csak Bellat láttam, ahogy mozdulatlanul hevert azon a helyen, a gerince láthatóan elvolt törve. Az asztalon egy kamerát véltem felfedezni, de abban a pillanatban eltűnt a szemem elől a látomás."
Összecsuklottam és keservesen felordítottam, a többiek csak most vették észre, hogy megálltam. Szerelmem abban a pillanatban, hogy én ordítani kezdtem, összecsuklott. A bennem lakozó mérhetetlen fájdalom elszabadult és nem állíthatta meg senki. A legjobb barátnőm meghalt és én végig néztem a halálát. Nincs ennél szörnyűbb dolog.
-Ne! Bella ne!-üvöltöttem és az égre emeltem tekintetem. Carlise és Esme odasuhantak hozzám és oldalról közre fogtak. Nem értették mi történt velem, de most inkább nem is kérdeztek. Felemeltek és oldalról támasztottak. Úgy suhantunk haza. Még arra emlékeztem, hogy Jaspert Emmett és Rose segítette haza, de aztán mély depresszióba estem. Még mindig nem tudtam felfogni azt, amit láttam. Ez tényleg a valóság lenne?

***napokkal később***

-Alice szerelmem, kérlek meséld el, mi történt?-érdeklődött Jasper, ahogy én már napok óta az ágyamon feküdtem és a plafonra meredtem. A fehér plafon békét tükrözött és nem akartam más színt látni. Piros, mint a vér. Lila, mint Bella szeme alatt a karikák. Barna, mint Bella haja. És még sorolhatnám, mi minden emlékeztetne rá. És arra, hogy már nincs többé.
A szobánk ajtaja hirtelen kivágódott és egy ismerős illat csapta meg orrom. Nem kellett ránéznem ahhoz, hogy tudjam, Edward az.
-Mi történt? Azonnal meséld el, mit láttál!-üvöltötte, de én nem tudtam. Nem volt erőm a beszédhez.
-Kérlek Edward, már napok óta meg sem mozdul csak bámul a plafonra, mintha lenne ott valami érdekes. Szerinted egy vámpír megőrülhet?-aggódott szerelmem. Magamban már számtalanszor feltettem ezt a kérdést és a válasz talán ez. Ez, amit most átélek, maga az őrület. Nem volt erőm beszélni, sem másfelé mozdulni, így csak levetítettem a látomásom, ami olyan mérhetetlen fájdalommal járt. Nem akartam, hogy Edward is átélje ugyanezt, amit ez a látvány nekem okozott. Talán ő még nagyobb fájdalmat fog érezni. Sejtettem. Felordított és kiugrott az ablakin, de mivel az csukva volt, mindig én szoktam kinyitni, de most erre nem voltam képes, így ő az üveget is eltörte benne.

Edward szemszöge:
 Az, amit láttam, lehetetlen. Nem. Neki még élnie kell, hisz ezért hagytam el, hogy élhessen. Miért kergetted annyira a halált?-kérdeztem magamtól és csak most jöttem rá, hogy az apja is meghalt, mert Alice látomásában, amikor lepergett előtte az életének egy része, Charlie holtan feküdt a nappaliban. Annyi minden okoztam már neki.
A fájdalom, mérhetetlen volt. Öklöm hatalmas hanggal csapódott az egyik fa törzsébe. Aztán még egybe és még egybe. Úgy éreztem, ha a világ összes erdejét is pusztítom el, a fájdalom nem tűnik el a szívemből. Rohantam, mert én is meg akartam halni, de amikor megálltam egy pillanatra, két erős kar fogott le. És tudtam az ő érkezésükkel a halál itt hagyott. Elfutott előlem.
Erőtlenül rogytam össze a két vasmarok által így sem zuhantam a földre. Felemeltek és egy pillanatra sem engedtek el, úgy vittek vissza az otthon melegébe. Az otthonéba, ami nélküle már nem is jelent semmit.


Sara szemszöge:

Miután megtettem, amit meg kellett tennem, rohantam. Rohantam, de előtte még felkaptam az asztalon éppen működő kamerát. Mindent felvettem, hogy ha eljön az idő ezzel is újabb pontokat szerezzek az én oldalamra. Rohantam addig, amíg egy erdőhöz nem érkeztem. Ott volt egy hatalmas hegy, amire nem kerülte nagy erőfeszítésembe, hogy felmásszak. Így is tettem. Csak pár szökkenésembe került és már a tetején voltam. Tökéletes időzítésem volt, mert épp abban a pillanatban láttam meg Edward Cullent, ahogy a testvérei közrefogták és ő némán zokogva összerogyott az erős tartásban.
Hirtelen megszólalt bennem a megbánás apró szikrája. Sajnáltam őt. Sajnáltam Bellat, de már megtettem. Többé már nincs Isabella Swan a szerelmes halandó.
Ő már halott és én szívesen lépek a helyébe. Egy terv kúszott elmémbe. Meg kell szereznem magamnak Edwardot!