6. fejezet-Eljött az én időm

Sziasztok! Remélem ehhez a fejihez hamar kapok komit, mert szeretnél hozni a következő részt és az azt következőt ... :)

Jó olvasást! Lehet izgulni, hogy "most akkor mi törént?" XD Puszi!

"Ha valaki elment, és ezzel együtt kitépte a szíved, nagyon sokáig képtelen vagy neki megbocsátani. Először önmagad hibáztatod mindenért, ami nem vagy, mindenért, amiben mások jobbak nálad. Aztán őt okolod. Sírsz miatta, szidod magadban, százszor is megfogadod, hogy nem veszed a szádra többé a nevét, és nem nyitsz ki újságot, amiben ő szerepel. Nem nézel tévét. Nem hallgatsz zenét. Nem beszélgetsz másokkal. Nem zongorázol. Egyszóval nem érzel. Csakhogy így hermetikusan elzárod magad mindentől, ami segíthetne, hogy továbblépj, hogy megértsd: ő, akiért te az életed is odaadtad volna, nem tudott neked eleget adni önmagából. Ő pontosan annyit volt képes adni, ő pontosan olyan volt, amilyenné formálta élete során a rá ható több millió tényező. Nem tudott jobb lenni hozzád, ezt a szívrepesztő tényt, így ahogy van, el kell fogadni. "



Sara szemszöge:

A Hold ezüstösen fénylett az üvegen és én egy pillanatra, megfutamodtam. Biztos ezt akarom én? Már napok óta itt ücsörgök annak a kávézónak a szemben lévő épületénél, ahol Bella dolgozik. Arra készülök, hogy végre elkapjam őt. Kínok közt szeretném végső halálba küldeni őt, hogy Edward is úgy szenvedjen, mint én James halála miatt.
Annyit szenvedtem és most vissza akarok lépni? Nem! Azt soha! James emléke megérdemel annyit, hogy őt is szenvedni lássam. Szeretlek James! Ezt érted teszem. És azzal a gondolattal ugrottam le az épületről, hogy véghez vigyem tervemet. Lassan lopakodtam a háta mögött és az egyik épület oldalán felkapaszkodtam, de egy apró zajt sikerült ezzel csapni. Hátrafordult, hogy megnézzen, mi volt az a zaj, de már nem voltam ott. Elölről vártam, hogy a szemembe nézzen. Látni akartam a szemében a rémületet, amit én váltok ki belőle. Könyörtelen leszek, ahogy ők is azok voltak a férjemmel. Meg kell tennem.
Amikor végre a szemembe nézett, nem azt láttam szemében, amire vártam. Nem volt ott félelem, vagy legalábbis nem miattam volt. Szemei alatt hatalmas lila karikák és szemei vörösek voltak. Hiába használt rá szemcseppet az csak pár órácskát használt. Ezt onnan tudom, hogy még érezni a könnyein keresztül azt a bűzt, ami annak a cseppnek a jellegzetes szaga. A smink, ami megjegyzem túl sok van rajta, még így kevés volt. Mindent láttam. Arca beesett volt és szomorú. Fájdalommal teli. Testén meglehetett számolni a bordáit, hiába volt rajta bő ez a ruha. Én mindent láttam rajta. Egy pillanatig megsajnáltam őt. Mennyit szenvedett. Edward valóban nem szereti őt. De hát ez butaság. Ha egy vámpír egyszer szerelmes lesz, az örökké tart. És én nem úgy ismertem meg a Cullen fiút, mint aki hazudik bárkinek is. Ő pont nem az a fajta, ennyiben becsülöm őt.
-Sara!-ejtette ki rekedt, meggyötört hangon a nevemet. Újból elöntött a düh, de most a férfi iránt, aki ezt tette vele. De ez elég volt arra, hogy újból erőt vegyek magamon és megtegyem, amit meg kell tennem.
-Eljöttem érted. Akarom mondani az életedért.-köptem a szavakat és közel hajoltam a nyakához. Játszottam vele. Nem félt tőlem. Voltaképpen azt láttam, az minden vágya, hogy megöljem őt. Azt hittem, sikoltozva fog menekülni előlem, de nem. Ő tényleg más. Selejt még a halálnak is, mégis oly különleges.-Hát nem is félsz a haláltól?-lepődöttségemet ki is mutattam.
Keservesen felnevetett.-Miért kéne félnem? Már hosszú hónapok óta arra várok, hogy végre elvigyen magával.-felelte.-Nem akarok többet szenvedni, de ha te úgy érzed módját, hát kínozz meg. Az a fájdalom messze nem ér fel azzal, amit az ő hazugsága okozott.-magyarázta és lehajtotta fejét. Láttam, hogy könnycseppek csurrantak ki szeméből, de már nem volt ereje leplezni azt.
-Tényleg ezt akarod?-kérdezte tőlem egy belső hang.
-Igen. Öld meg, de előtte szenvednie kell. Könyörögnie kell a halálért.-szólalt meg egy másik, egy gonosz hang. Két félre szakadtam és csak isten tudja melyik fog győzni.


Bella szemszöge:

Ott álltam és arra vártam, mikor harapja el végre a torkom. Ha a halál nem akar engem, akkor majd egyedül halottan tengetem az életem valahol egy ismeretlen dimenzióban. Lassan nyakam felé hajolt, de nem jött el az, amire vágytam. Ördögien felnevetett. Az utca az ő kacajától zengett. Ha most nem lennék olyan helyzetben, mint a mostani, azt mondanám, szép hangja van. Ahogy csilingel az éjszakában.
-Igen valóban megöllek, de előtte egy kicsit játszani fogunk.-lehelte hajamba, majd megrántotta a kezem, ahogy felkapott a hátára. Éreztem, hogy kiakadt a vállam, de ez a fájdalom ismét semmi ahhoz képest, amit az elmúlt hónapokban éltem át. Házak, melyek mellett elhaladtunk, összemosódtak. Semmit sem láttam belőlük. Aztán alig telt el pár perc, amikor összemosódott zöld színfoltokat láttam. Ez bizonyára már az erdő.-gondoltam magamban. Most már nincs messze a halál.
Éreztem, hogy lassítunk, aztán pedig egy ajtó kicsapódott és éreztem, hogy repülők. A következő pillanatban egy hatalmas puffanás hallottam. Nem tudtam, mi történt addig, amíg nem éreztem egy mérhetetlen fájdalmat a hátamba nyilallni. Kinyitottam a szemem és hátra felé kezdtem el tapogatózni, mivel sötét volt, semmit sem láttam. Éreztem, hogy a fal mögöttem felrepedt. Jó nagy csapódás lehetett, ha ilyen károkat szenvedett a fal. Valami meleget éreztem a hátamon és a fejemen lefolyni. Biztosan csak a vérem folydogál.
Óvatosan elfeküdtem a falhoz közel és behunytam a szemem. Vártam. Vártam a halált, de az csak nem jött el.

***másnap reggel***

-Ébredj már te két lábon járó vérkamra!-hallottam meg Sara gúnyos hangját. Mindenem sajgott. A hátam, a fejem és a jobb vállam, amit érezhetően kirántott az este. Megpróbáltam a bal kezemmel feltámaszkodni, de az is erőtlen volt.
-Még ezt is nekem kell megoldani.-mérgelődött és kicsit sem kedvesen felrántott a földről. Most nem akadt ki a vállam, de ez sem volt kellemes érzés.
A falak fehérek voltak, bár már nem annyira, mint új korukban. A sarkokban sok-sok pókháló és talán lakói is vannak. Az ablakok üveg helyett, nejlonból voltak. Az ajtó 3 részből állt. Belül volt egy szúnyog hálós, azután következett egy egyszerű fából készült ajtó, majd kívül egy rácsos ajtó található. Odakint zuhogott az eső. Az ablakokra feszített nejlont rángatta a szél. Hatalmas vihar közeledett, épp úgy és épp olyan, mint  ami bennem tombolt. Már hosszú hónapok óta. Az asztalon egy frissen élezett, kissé rozsdás kés pihent, melyet abban a pillanatban, hogy ránéztem, Sara felkapott. Az orrom előtt kezdett kapálózni vele, de én nem féltem. Lett volna értelme, ha egyszer a halálra vágytam? Az már nem érdekelt milyen formában jön el, de nem akarok tovább élni és szenvedni.
-Ugye ez most már a vég?-kérdeztem megváltómtól, aki először döbbenten, majd gonoszan pislogott le rám.
-Szeretnéd?-kérdezett vissza és arcán széles vigyor terült el, majd öblös nevetésbe kezdett. Most valóban olyan volt, mint maga a sátán, ahogy a sötétben felegyenesedett és két kezét szélesre tárva nevetett, közben a villámok erős fénye bevilágította alakját, azzal is árnyékot festve a szemben lévő falra.
De ez még mindig nem volt elég arra, hogy féljek. Nem, nem lett volna értelme, még nem. A hatalmas villámlásokat, még hatalmasabb mennydörgések követték. Az egész olyan volt, mintha az ég kivetítette volna a lelkemben tomboló háborút.
Lassan lehajolt hozzám és a nyakamhoz nyomta a pengét, még nem vágott bele vékony bőrömbe, pedig csak arra vágytam.
-Tedd már meg! Mire vársz?-kérdeztem dühösen és türelmetlenül.
-Ne siettess! Még nem szántam el magam, a gyilkolásra. Talán azzal csak jót tennék neked.-mondta vicsorogva. A villámlás megvilágította pengeéles fogait. Vakítóan villogtak szemembe és most úgy éreztem félek. Félek az élettől. Félek attól, hogy "megkegyelmez" nekem és életben hagy. De én azt nem akarom. Azt már nem.
Végül meggondolta magát és fenyegetően éles fogaival nyakam felé vette az irányt. Éreztem, hogy szorosan nyakamra tapad és a meleg vérem kicsordult. Ő pedig, mint egy szomjazó a kútnál, úgy kapaszkodott az engem éltető vérbe. Végig a plafont fixíroztam, hogy hátha utoljára még meglátom őt. Így is történt. Ott állt Sara mögött és csalódottan engem figyelt. Arca olyan volt, mintha belőle vennék el az életet.
-Megígérted.-nyöszörögte. Igen megígértem, s ő is megígérte, hogy olyan lesz, mintha nem is létezett volna.
Behunytam a szemem és elraktároztam magamban az összes emlékemet. Azt mondják a halálunkkor lepereg előttünk az egész életünk, de nekem csak egy része játszódott le előttem. Láttam apámat, amikor ideköltöztem. A napokat, amelyeket együtt töltöttünk. Aztán láttam őket. Őt, ahogy a biológia teremben annál az asztalnál ült, ahova engem ültetett a tanár. Az első szerelmi vallomásunkat az erdőben, az első csókunkat. És a reggelig tartó beszélgetéseket. Míg nem eljutottam ahhoz a végzetes szülinapi partihoz és mindenhez, ami azzal kezdődött.
Éreztem, hogy már nincs messze a nyugtató halál. Érzem a szagát. Már itt van. Még egyszer és utoljára kinyitottam a szemem, de ő már nem volt ott. Csalódottan hunytam vissza szemem és egy könnycsepp gördült le arcomon, aztán minden elhomályosult és én eltűntem. Örökre...