12. fejezet-Lelketlen szörnyeteg 2. rész

Sziasztok! Meghoztam az előző feji folytatását. Remélem, örültök és sok-sok komival jutalmaztok így karácsony tájékán :) Jut eszembe: BOLDOG KARÁCSONYT MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK!

Puszy

Barbie

"Az ember akkor fogja fel igazán, hogy mit akar leginkább, amikor azt már elveszítette. Akkor érzi legerősebben valaminek a hiányát, ha az már nem lehet az övé."


Jasper szemszöge:

Az iskola ebédlőjében történt eset miatt nyugtalankodtam, s éreztem mindenki épp olyan nyugtalan, mint én. Aztán hirtelen minden megváltozott. Éreztem, hogy valami nyakamra csúszik, de amikor odanyúltam, vagy néztem, nem láttam semmit, aztán erős fényt láttam és a következő pillanatban már egy virágokkal borított réten voltam. Bár a virágok elég kókadtak mégis volt bennük valami rejtélyes szépség.
Nem értettem mi történt velem addig a pillanatig, amíg meg nem láttam Bellat. Olyan keserűen, megvetetten nézett, ördögi vigyorra csúszott szája, éles fogait meg-megvillantotta a nap apró sugara. Bőre épp úgy, mint a miénk gyémántként csillogott. Haja a régi barna szín helyett, most fakó holló fekete színben tündököl. Ő most már maga az Ördög.-gondoltam magamban.
-Bella? Őrülök, hogy most végre kettesben lehetünk.-jelentettem ki, amire ő sejtetősen nézett rám. Azt hiszem félreértette a mondatom. -Vagyis úgy értem...-kezdtem volna megmagyarázni, de egy ezredmásodperc alatt előttem termett. Olyan közel volt hozzám. Ujjával hosszú csíkot húzott arcomon, és ajkamnál megakadt. Hátam mögé állt és hajamba kapaszkodott, majd hirtelen hátrarántotta fejem és kezét nyakamra csúsztatja.
-Mindig is tudtam, hogy te valami mást is érzel irántam, mint a vérem iránti szomjad.-mondta. Nem ismertem rá. Miért lett ilyen? Vagyis jó valahol megértem őt, elvégre amit vele tettünk az valóban embertelen dolog volt. De mi tényleg nem akartunk neki ártani, még Edward sem. Edward még mindig szereti, érzem.
-Bella sajnálom, mind sajnáljuk érted, de azt hittük...-megint kezdtem volna magyarázatomba, de ő befogta a szám és elém került.
-Shhh! Jasper szívem, ne aggódj! Megértem én. Nem akartad, hogy Edwardé legyek, igaz?-kérdezte magabiztosan. Mi? Ezt meg miből gondolja?
-Nem bánom boldoggá teszlek még a halálod előtt.-mondta hirtelen, majd közelíteni kezdett arcával az enyém felé, s már éreztem ajka apró négyzetcentimétere érintkezett enyémmel, amikor valaki végre megállította.
-Bella!-kiáltott rá szerelmem. Bella egy pillanatra megfeszült, de aztán visszahelyezte az álarcot, ami mögé eddig bújt.
-Alice micsoda meglepetés. Nem láttalak előre? Szép kis barátnőm, annyira sajnálom, de a férjed megkívánt engem. Boldoggá akartam tenni a halála előtt.-magyarázkodott gúnyos hangon. A következő pillanatban megjelent az egész család. Edward valószínűleg mindent látott Alice fejében, mert nagyon bánatos lett. Egyszerre annyi érzés kavargott benne, hogy azt már nekem is nehéz volt leírni. Egyszerre volt dühös, féltékeny, csalódott és önmarcangoló énjét megint elővette, hogy sanyargassa vele magát. Mazochista állat.
-"Edward mondd el neki, hogy szereted!"-utasítottam gondolatban fivéremet, aki erre a kérésemre felkapta fejét, és csak megrázta. Félt. Félt attól, hogy visszautasítja őt szerelme. De ha nem is éreztem, a szemében láttam, minden egyes alkalommal, amikor kiejti Edward nevét valami megcsillan a szemében és ezt bármilyen álarc mögé is rejti, én látom.
-Nocsak a híres, neves Cullen család. Megértem, hogy meg akarjátok védeni az egyik családtagotokat, mert ő már túl régóta van veletek. És én? Ugyan mi voltam én? Hiszen alig voltam veletek, mindössze 2 évet talán?-gondolkodott el Bella. Mindenki bűnbánóan lehajtotta a fejét. És valóban így is éreztek.
-Bella sajnálom!-szólalt meg végül Rosalie. Bella dühösen ránézett, kezeit ökölbe szorította. Már-már azt hittem, hogy testvéremnek itt vége, amikor Bella sátáni hangon felkacagott. Mindenki értetlenül nézett a másikra. Senki sem értettem, mi ütött Bellaba.
-Én is sajnálom!-mondta váratlanul Bella. Már mindenki abban reménykedett, hogy megadja magát és végre megint egy család lehetünk, amikor a -utólag már biztos-játszott ártatlan, bűnbánó arc helyére visszakerült az álarc.
-Sajnálom, hogy valaha is elhittem azt, amit mondtatok, amit ígértetek és azt is hogy utána még mindig reménykedtem a történtek ellenkezőjében. Tudod Alice minden nap megkérdeztem magamtól, hogy vajon látsz-e engem. Ha egy szerelmes párt láttam, feltettem a nagy kérdést. Miért kellett, hogy Edwarddal való szerelmünk tiltott legyen? Vagyis, de buta vagyok, hiszen csak az én részemről volt szerelem. Ha minden egyes öngyilkossági kísérletem után a balesetin kötöttem ki, az orvosokban Carlise doktort láttam. A kedves szerető anyukákban, akik a játszótéren voltak gyermekeikkel, Esme anyai szeretetét fedeztem fel. Ha megpillantotta valahol egy izompacsirtát, aki egy természetfelettien szép lány oldalán volt, Rosalie és Emmett jutott eszembe. És arra gondoltam, hogy legalább most Rosalie boldog lehet. Ha pedig egy olyan sráccal találkoztam, akinek a világ gondja ott ült arca minden szegletében, Jasper te jártál a fejemben.-fordult felém. Egy pillanatra megremegett az maszk, de aztán ismét stabilan feszült arcára. -Éjszakákon át sírtam és azt kérdeztem miért. Vagy miért pont én voltam az a szerencsétlen, akivel játszottatok? Tudjátok mit? Már nem is érdekel. Az a legfontosabb, hogy azt lássam az arcotokon, amit a maradék személyek, akiknek még számítottam, láttak rajtam.-mondta és sétálni kezdett körülöttem. Majd erős fájdalmat éreztem a mellkasomban. Olyan volt mintha kitéptek volna valami fontosat onnan.
-Hogy tetszik? Elmesélted már milyen érzés volt?-kérdezte megint ugyanazt, amit az ebédlőben.
-Bella kérlek ne bántsd őket, csak engem, hiszen én bántottalak.-könyörgött Edward.
-Igazán? Térdre te mocsok!-üvöltött fivéremre, aki a fájdalomtól a földre rogyott. Ez, amit Edwardon keresztül éreztem olyan volt, mint Jane képessége. De mintha még az övénél is erősebb lenne. Egy valamire rá kellett jönnöm ebben a pillanatban. Igazi harcossá érett. A harag és a bosszúvágy kielégítése még hatalmasabbá tette őt. Bántottuk. Főleg én. Mindez nem történt volna meg, ha én nem gyengülök el és nem követek el egy majdnem végzetes hibát. Azon a napon minden miattam változott meg. Bella miattam szenvedett annyi éven át.
-Könyörögj a bocsánatomért!-parancsolt fivéremre, aki meggyötörten helyezkedett térdeire és Bella lábaiba kapaszkodott, majd felnézett rá.
-Bella könyörgök, bocsáss meg nekem!-kérlelte szerelmét, de Bella megmakacsolta magát, bár egy percig olyan volt, mint aki végre megtört, de mint eddig mindig is, most is hamar rendezte vonásait.
A következő pillanatban undort éreztem, de ezt nem én éreztem, hanem Edward. Undort érzett maga iránt.
-Ezt kellene érezned, attól a perctől fogva ezt kellett volna, amikor elhagytál engem.-köpte a szavakat Bella és ekkor rájöttem ezt az érzetet Bella érezteti Edwarddal. Ez is egy képessége a sok közül.
-Hogy csináltad, hogy ennyi képesség birtokába kerültél?-lett kíváncsi Carlise. Benne még a feszült pillanatokban is előbújik az orvos, aki szeretné felfedezni a világot.
Bella pedig eltűnt és már csak Carlise háta mögött láttuk őt. Odahajolt fogadott apám füléhez és beszélni kezdett. Lágy hangon szólt apánkhoz.
-Elloptam.-mondta. Nem értettem, hogy érti ezt.
-Hogyan?-tette fel apám a következő kérdését. Bella elkapta torkát és a földre taszította. Családom minden tagja megindult Carlise megmentésére, de amikor Bellahoz értek rázkódni kezdtek. Olyanok voltak, mint akiket áram csapott meg.
Bella rájuk nézett, majd egy vigyor kíséretében újra eltűnt.
-Társaságunk van.-mondta, majd felsegített engem és Edwardot, persze csak addig, amíg családunk sorába nem helyezett minket. Szerelmem aggódva vizsgálta meg minden porcikámat.
-Jól vagyok. Ne aggódj!-kérleltem feleségem, amire Bella elmosolyogta magát. Majd az erdő felé fordult és nem sokkal később mi is meghallottuk a hatalmas mancsok dobogását. Pár perccel később pedig már emberi alakban léptek ki a tisztásra. Jacob, amikor meglátta Bellat, valami megtört benne. Éreztem. Ez az új Bella mindenkit megdöbbent elsősorban.


Jacob szemszöge:

Bella olyan vadul és szenvedélyesen csókolta vissza Edwardot, amitől a szívem összefacsarodott. Aztán hirtelen minden megváltozott és Edward ordítani kezdett. A földre hullott a fájdalomtól, de Bella még csak nem is sajnálta. Odasuhant Rosalie elé, és egy hatalmas pofont adott a vámpírnak, aki pár métert repülve a földre esett. De ez még nem volt elég Bellanak, a nő testére guggolt, majd hajába kapaszkodva feltépve fejét a talajról.
-Csak szerettem volna megköszönni, hogy legalább te nem hazudtál!-ennyit suttogott a lánynak, aki fájdalmasan hunyta be a szemét. Bella visszanyomta őt a földre, majd eltűnt onnan.
-Jacob?-hallottam meg hangját a hátam mögül, de amikor megfordultam túl közel állt hozzám. -Csókolt már meg egy vámpír?-kérdezte kíváncsian. Éreztem, hogy minden szem rám szegeződik, de már nem is figyeltem, mert Bella ajkai vadul enyémekre tapadtak. Úgy csókolt, hogy szinte már azt sem éreztem, hogy bőre olyan hideg, mint a jég. Felperzselte ajkam, de szó szerint égetett.
-Áuu!-toltam el magamtól, majd ajkamra tettem ujjaim és éreztem, hogy megégett a szám. Bella felkacagott, majd köddé vált, bár hangja még itt visszhangzott körülöttünk.

Aileen szemszöge:

Futottam az erdőben és imádkoztam, hogy még időben odaérjek arra a rétre. Tudtam, mi történik ott, ahogy azt is, mik között történik. Végül az utolsó pillanatban értem a célba. Az erdő azon oldalán értem ki, ahol a vámpírok nem láthattak engem, mert háttal voltak nekem, de én jól láttam, hogy az a lány, Bella épp azt a fiút csókolja, akivel Bellaról beszélgettem. Jacob azt hiszem így hívták őt. Neki iramodtam, de mire odaértem már sehol sem láttam Bellat.
Azért nem emlékszem a nevére, mert a vele való emlékem még emberi létemből való. Nem a mostaniból...