9. fejezet-Időtlen idők óta

Sziasztok! Tudom azt ígértem, hogy 5 komi alatt nem hozom a fejit, de úgy döntöttem, hogy nem cseszek ki azokkal, akik írnak nekem komit még ha nincs is komi határ...itt a kedvenc részeim kezdetének ideje és higgyétek el, hogy írni fogtok, ebben biztos vagyok :) na puszi! Jó olvasást! ;)

"S ez időtlen tértelen űrben megállt az életem is,
csak mint kikapcsolt gépezet kis bolond kereke,
szívemben zakatol egyre a csendben:
hol vagy most? hol vagy most?
szívemben zakatol s vár szikra-jeledre,
melytől hunyt szemem újra kigyúl,
újra kigyúl egész életem
megindul
feléd."



Edward szemszöge:

Olyan hosszú ideje már, hogy nem érzem bőre édes eper illatát. Nem érinthetem és csókolhatom arcát. Nem érhet ajkam ajkához, hogy kínzó fájdalommal pecsételje tiltott szerelmünk. Azon az éjjelen annyi minden történt és bár lettem volna önző. Lettem volna önző és vettem volna el az életet. A lelkét, melyet megmenteni készültem. Talán most onnan fentről néz le rám. Mosolyog, mert ő jó. Soha nem lenne képes a haragra, még ha ily módon bántak is vele, ahogy én akaratlanul tettem. Azt hittem, így lesz jó. Azt hittem, boldog lesz valaki más mellett. Makacsságom ára most egyetlen és életem szerelmének élete.
-Edward könyörgöm próbálj továbbállni. A te életed még megy tovább.-sipákolt Rosalie a nappaliból, de a többiek azonnal csitították őt. Ha nem tették volna, akkor én teszem, de azt nem köszöni meg. Amúgy attól a naptól fogva nem állunk szóba, vagy ha szóba is állunk azt nem kedvesen tesszük.
-Edward?-hallottam meg gyönyörű hangját. Ott állt a szoba másik sarkában és meggyötörten engem figyelt. Nem hittem a szememnek. Hát tényleg itt van?
-Bella.-nyögtem és némán zokogni kezdtem.-Annyira sajnálom! Szeretlek!-vallottam meg neki, amire ő kedvesen elmosolyogta magát.
-Én is szeretlek! De ne aggódj most már itt vagyok! Eljöttem, hozzád!-suttogta. Közelebb lépkedett hozzám. Olyan kecses volt, mint egy macska. Lehajolt hozzám és lágyan végig simított arcomon. Épp ajkamhoz próbált jutni, amikor valaki könyörtelenül megszakította ezt a pillanatot. Szinte már éreztem ajkát ajkamon.
-Edward! Elég volt! Már magadban beszélsz?-kérdezte Alice aggódva és ő is épp olyan ramatyul nézett ki, mint amilyen én lehettem.
-Alice kérlek hagyj!-könyörögtem.
-Nem Edward! 50 évig hagytalak, mindig engedtem a kérésednek, de most nem fogok. Szépen szedd össze magad, mert holnap suliba fogunk menni!-jelentette ki húgom és hangja nem engedett ellenkezést. Most vérbeli vámpír volt, ahogy fenyegetően felemelte mutatóujját. Ha nem olyan helyzetben lettem volna, mint amilyenben vagyok, talán még meg is mosolyogtam volna a helyzetet. De nem. Most nem ment.

Alice szemszöge:

Reggel kelletlenül indultunk iskolába, de úgy éreztem, muszáj mennünk. El sem tudom mondani, mennyire fáj az, ami oly sok éve történt, de ettől még muszáj úgy viselkednünk, mint egy normális "emberi" család. A halandók is továbblépnek egyszer. Ennek nem feltétlenül kell a felejtést is jelentenie. Az emlékeinkben él tovább. Furcsa, hogy pont én mondom ezt. Pont én, aki a jövőbe lát. Már nem látom őt. Senkit sem látok. A jövő már előttem is rejtett. Olyan megrázkódtatást jelentett számunkra Bella halála, ami a képességünket is megviselte.
-Ne aggódj szerelmem!-tette kezét a sebességváltón pihenő kezemre Jasper. Egy kedves mosolyt erőltettem arcomra, de nagyon rosszul sikerülhetett, mert ez jobban fájt szerelmemnek, mint az érzelmeim érzése.
-Ne haragudj, de nem megy. Ő a legjobb barátnőm volt. És nem tudok túllépni azon, hogy nincs többé. Nem tudtam segíteni rajta, pedig az egész rajtam múlott.-magyaráztam az okát a fancsali képemnek. Jasper a fejét rázta, de mielőtt bármit is mondhatott volna a hátsó ülésen megszólalt Edward.
-Igazad van Jasper. Én vagyok az oka.-mondta bátyám. Hangja olyan volt, mint valami idős bácsinak. Rekedt és teljesen kiszáradt a  torka. Olyan ritkán táplálkozik, hogy nincs ereje.
-De hát én ezt egy szóval sem mondtam, Edward.-szidta le kedvesem fivérét. Féltem, hogy a végén még a kocsimban fognak verekedni, ezért muszáj volt valamit tennem ez ellen.
-Elég legyen már!-tapostam a fékre hirtelen, amitől szerelmem belefejelt az ülés háttámlájába, mivel éppen hátrafordult Edwardhoz.- Megérkeztünk a suliba.-egészítettem ki előző mondatom, így próbáltam megtörni a feszültséget.
Március közepe van. A második félév kezdete. Ilyenkor elég nehéz egy új diáknak beilleszkedni, de nekünk ez nem is célunk. Azonban, amikor szerelmemmel beléptem a suli folyosóra mindenki valami új lányról beszélt, aki szintén ma érkezik. Nem értettem, miért nem láttam őt előre. Ő is valami különleges ember lehet, mint Bella volt. Istenem már megint ő jutott eszembe. Megpróbáltam kevésbé fájdalmas képpel végig siklani a diákok előtt. Egy apró mosolyt erőltettem az arcomra, majd megpróbáltam a régi Alicet előkotorni, ami egy gyenge táncnak sikerült. Megpördültem még egyszer szerelmem karjaiban, amire az egész diák sereg engem figyelt. Megbűvölve, amitől szerelmem most nem volt olyan feszült, mint Bellaval való találkozásunk idején. Akkor még minden másként volt. Azóta szerelmem önuralma is sokat fejlődött. Senkinek sem kellett tartani egy-egy rossz lépéstől. Edward lemaradt egy kicsit, de megértettem. Tudom, hogy nehéz neki, de egyszer úgy is tovább kell állnia, bár tudom, hogy soha senkit sem lenne képes úgy szeretni, mint Bellat. Pedig ott van Sara, aki régen még gonosz volt, de Jasper biztosított minket arról, hogy jó útra tért és szereti testvéremet.

Lindsey szemszöge:

Épp egy aprócska tónál ültem a határ mentén, amikor különös szagra lettem figyelmes. Vámpír. Jöttem rá és amikor megfordultam, különös dolgot láttam. Azt hittem káprázik a szemem. Ő volt az. Teljes valójában ott állt és gyűlölettel teli tekintettel figyelt engem. Én nem ártottam neki. Döbbent arcomra egy kedves mosolyt erőltettem.
Mindig mondtam a többieknek, hogy az idő sosem volt gyógyír a rossz emlékek és a fájdalom sebeire. A szerelem sem elég mindig a megbocsátásra. Láttam őt szenvedni. Láttam mennyi gyűlöletet hordoz már akkor...És most még többet látok szemében. Ez sokkal erősebb a vér iránti szomjánál. Jól tudom. Látom, amit látok. Bár nem hiszek a szememnek.

Carlise szemszöge:

Alice most a mentőövünk arra, hogy a történteken túllépjen a család. Már ha még lehet így nevezni a miénket.
Bepattantam a kocsimba és a kórház fele hajtottam. A főúton voltam. Egy lélek sem járt most erre, amikor hirtelen elsuhant előttem valami. Valami, ami épp olyan gyors, mint mi. Hangos csikorgással fékeztem le, de amikor körbepillantottam már nem láttam semmit.
-Mi a fene?-lepődöttségemet hangosan is kiengedtem, elvégre egy lélek sincs erre rajtam kívül.
Miután úgy gondoltam, már úgy is mindegy, rátapostam a gázra és a kórházig meg sem álltam.
Sara már az irodában várt rám. Ő a titkárnőm ezen a helyen. Már nem eszik embervért, áttért arra, ami minket éltet. Szerelmes lett a fiamba, Edwardba és úgy tűnik, fiam adott neki egy esélyt. Bár ez hosszú harc és idő eredménye, most az a fontos, hogy a szíve is adjon neki egy esélyt és ne csak az esze.
Egész délelőtt papír munkát kellett végeznünk és volt néhány betegem, akik valamilyen balesetet szenvedtek el, de semmi komolyabb bajuk nem esett. Azt mondták, úgy látták valami elsuhant a kocsijuk előtt, de nem láttak semmit, viszont a kocsi megfékezhetetlenül hajtott az út menti korlátnak. Ez mentette meg az életüket. Kisebb sérülésekkel megúszták az esetet.
Már épp a végénél jártunk a munkának, amikor Edward zilálva viharzott be az ajtón. Sara kedves mosollyal akarta üdvözölni, de fiam illetlenül letépte a lány kezét arcáról.
-Most menj innen! -mondta elég zaklatottan, amire Sara értetlenül nézett kedvesére.-Nem hallod, takarodj!-förmedt rá és Sara úgy rohant ki az ajtón, mint akit puskából lőttek ki.
-Edward ez meg mire volt jó?-vontam kérdőre fiamat. Az én fiam illedelmes volt, főként a nőkkel. Ő nem az én Edwardom volt. Már régen nem volt az.
-Eljött. Itt van, hogy bosszút álljon...-hebegte Edward és én egy szót sem értettem ebből. Ki van itt? És mit akar? Miért?-dőltek belőlem a kérdések és fiam homlokát ráncolva próbált nem megőrülni.