8. fejezet-Égihábrorú

Sziasztok! Bár nem kaptam csak egy komit, most mégis úgy döntöttem, hogy hozom, de csak, hogy tudjátok komi határt fogok szabni, mert megelégeltem, hogy én hozom és hozom, de alig van, aki értékeli is /nekik persze nagyon köszönöm :) /

Szóval min. 5 komit kérek és jön a következő :) Szerintem nem kérek túl sokat...

"Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.
(...)
Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygók körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásaid szárnyain röpül."


Esme szemszöge:

Hatalmas csörömpölést hallottunk Alice szobája felől. Megijedtem, hogy talán valami nagy baj történt. Remélem Edward nem ugrott neki a húgának, vagy a fivérének. Azt nem élném túl, ha a gyermekeimet veszekedni látnám. Azt már nem.
Hogy jutottunk mi ide? Miért kell ezen átesnünk? A tiltott szerelem lángja mindenkit megéget, de ez mindent megér, ha a fiam boldog volt, ha csak egy kis időre is.
Úgy rohantam fel az emeletre, mintha az életemért futnék. Meg sem álltam lányom szobájáig. Lassan, félve a látványtól, kinyitottam az ajtót, de már csak az ablak apró szilánkjait láttam a szőnyegen.
-Mi történt? Hol van Edward?-kérdeztem kétségbeesetten. Alice még mindig ugyanúgy feküdt az ágyon és a plafont bámulta. Jasper szégyellte magát a történtek miatt, bár most szerintem köze sem volt az egészhez.
-Edward...szóval Alice megmutatta neki a látomást és őrjöngve ugrott ki az ablakon, majd az erdő felé rohant.
-Menjetek már utána, még valami baja esik szegénykémnek!-üvöltöttem rá fiamra, aki abban a pillanatban kivetette magát az ablakon és amikor kinéztem az ablak maradványain már Emmettel az oldalán suhant az erdő sűrűjébe, hogy megmentsék fiamat.
-Az egészben az a legszörnyűbb, hogy nem láttam ki tette ezt vele.-szólalt meg Alice. Hangja rekedt volt. Gondolhattam volna, hiszen alig iszik vért, pedig már régóta szüksége lenne egy kiadós táplálékra.
Odapattantam lányom mellé és gyengéden simogatni kezdtem haját. Ő, mint egy kisgyerek belebújtam ölembe és úgy voltunk az ágyon. Rosalie és Carlise is feljöttek időközben a szobába és helyet foglaltak a fotelekben, minket figyeltek.
-Bella halott. Könyörtelenül megölte egy szörnyeteg. Láttam. Bella szemeivel és azzal a mocsokéval láttam a történéseket. Bella előtt lepergett életének az a része, melyben a Cullen család jelentős szerepet vállalt és az apja. Még halála pillanatában is ránk emlékezett vissza. Még csak rossz folt sem volt az emlékeink. Csak a szépeket látta meg.-zokogta Alice az ölembe némán remegve. Testem remegni kezdett a néma sikolytól, és úgy láttam most még Rosalie is bánatosan lehajtotta fejét. Talán szégyelte magát, elvégre ő elég sok gondot okozott a két szerelmesnek. Talán most már belátja, hogy  Edward Bellanál nem talált volna jobbat.
Alice mesélni kezdett és a szívem majd megszakadt attól a mesétől, ami sajnos a valóság volt. Elgondolkoztam. Rá kellett jönnöm, hogy a család, melyre egykor vágytam, nincs többé. Az ő halálával minden elveszett és érzem, sosem lesz már a régi. A szerelem és a szeretet elhalványuló fogalom, mert már nincs értéke.
Ha ember lennék sem tudnám elfelejteni azokat a perceket, amiket vele éltem át. Mert fiamon keresztül éltem meg azt a csodát, amit Bella tett ezzel a családdal.


Rosalie szemszöge:

Esme már elég ideje fent kuporgott húgommal az ölében, amikor  végül én is elindultam az emeletre. Carlise követett. Talán csak nem akart egyedül maradni a gondolataival. Be kell látnom, hogy valamiért nekem is hiányzik Bella. Valahol Edward is hiányzik, bár be kell valljam, nagyon idegesített, hogy nyíltan belelát a magánéletembe. Ez nagyon zavart, de most bárcsak itt lenne.
A halott szívem nekem is összeszorult, amikor Alice megtörtebben hevert anyánk karjaiban, mint eddig. Helyet foglaltam az ablakhoz közelebb lévő fotelben és figyeltem az ágyon fekvőket. Nem szóltunk, csak hallgattuk a csendet. Emmett, ahogy meghallotta mit mondott Esme Jaspernek, rohant, hogy segíthessen Edwardnak.
-Bella halott. Könyörtelenül megölte egy szörnyeteg. Láttam. Bella szemeivel és azzal a mocsokéval láttam a történéseket. Bella előtt lepergett életének az a része, melyben a Cullen család jelentős szerepet vállalt és az apja. Még halála pillanatában is ránk emlékezett vissza. Még csak rossz folt sem volt az emlékeink. Csak a szépeket látta meg.-mesélte Alice, de hangja elcsuklott és némán sírni kezdett. Esme nyugtatólag simogatni kezdte őt, de nem sokat segített a tényen, hogy ő is remegni kezdett.
Valahol mélyen szégyelltem magam, hiszen ehhez az egészhez nekem is volt közöm. Tudtam, hogy Bella halála az én hibámból is történt. Valóban elgondolkoztam azon, hogy ő hányszor próbált velem kedves lenni, de én mindig mogorva voltam vele. Megbántam. Az emberek többsége mindig akkor értékeli a számára fontos dolgokat, amikor azok már nincsenek. Pont, mint Bella. Némán ültem a fotelben és a szőnyeget fixíroztam. Közben hallgattam széthullott családom "könnyeinek" néma hullását.
Nem tudom meddig, vagy mióta ülhettünk ott csendben, amikor meghallottuk a fiúk érkezését.  Carlise felkapta húgomat, míg én és Esme szinkronban suhantunk le a lépcsőn.
Edward megtörten és élettelenül lógott Jasper és Emmett vasmarkaiban. Még sosem láttam ilyennek. Bella valóban ennyit jelentett neki? Undort éreztem magam iránt. Ha egy kicsivel előbb vettem volna észre ezt az egészet, minden másként történt volna.
-"Sajnálom"-üzentem gondolatban testvérem felé, amire ő szikrázó tekintettel rám nézett. A szemében mérhetetlen harag, gyűlölet és fájdalom lakozott. Ezt az Edwardot még nem ismertem. Ez idáig még nem láttam lényt, aki ezt váltotta ki belőle.
-Kicsit későn gondolod így, nem gondolod?-köpte a szavakat, melyek még jobban meg voltak mérgezve a haragjával. Hirtelen kirántotta magát szerelmem és Jasper szorításából és nekem ugrott. Kezeit nyakamra helyezte és a falba nyomott. A fal látta ennek kárát.
-"Sajnálom! Őszintén nem tudtam, hogy ennyit jelent neked! De nem én öltem meg! Miért engem püfölsz? Megkeressük együtt."-mondtam neki gondolatban, amire felmorgott és a fal maradványitól nekihajított a szemben lévő falnak, hogy az is darabokban hulljon össze. Mint a család.
-Család? Ezt nevezed te családnak?-morogta, majd felrohant az emeletre. Emmett aggódva lépett mellém és átkarolt oldalról. Esme szinte élettelenül némán zokogott a földön térdelve, míg Carlise mellé guggolva simogatta hátát. Jasper csak felesége mellett állt és kezét hátára helyezte, mivel Alice épp úgy, mint Esme hevert a kanapén, ahova Carlise tette nemrég.


Jacob szemszöge:

Még mindig nem hallottam felőle semmi hírt. Talán most már tényleg jobban van. Talán. Hihetetlen, hogy azok után, amit vele tettek, még mindig úgy szereti, mint azelőtt. Mi tetszik abban a vérszívóban? Mit szeret benne. Én hús és vér vagyok, ezzel szemben az a mocsok csak egy márványszobor, megbűvölt végtagokkal.
Én táplálkozom rendes emberi ételt, a bőröm meleg, bár a szokásosnál kicsit melegebb, de így legalább még télen sem kellene neki takaró. Forró bőrömmel melegíteném meztelen testét. Azzal az alakkal nem lenne élete. Mert amit ő adhat az csak a halál.
Itt voltál mellettem mégis olyan elérhetetlen voltál. Most még csak a közelséged sem élvezhetem.
-Jacob itt van valami nő és Bellat keresi.-lépett be Elizabeth kopogtatás nélkül még mindig Bella szobájába. Értetlenül néztem rá, de ő csak vállat vont ezen és kiment a szobából. Nehézkesen, de felkeltem az ágyról, ami még mindig az ő illatától édes és szép.
Lassú léptekkel indultam ki a házból és a nő rám nézett. Valami olyat véltem felfedezni a szemeiben, amit eddig még senkiében. Vagyis inkább valami hasonlót ahhoz, amit Bella íriszében láttam.
-Elnézést, de én nem ismerem önt!-magyaráztam és ő zavartan elmosolyogta magát. Mintha tudta volna én ki vagyok, de én nem tudhatom, ő kicsoda.
-Nos, talán addig jó.-motyogta az orra alatt, de most nem adtam különösebb jelentőséget ennek a kijelentésének. Sokkal inkább érdekelt az a tény, hogy mit tud Bellaról.
-Miért is keresi Bellat?-érdeklődtem. Ez lett volna a bemelegítő kérdésem.
-Tudja bevallom őszintén, hogy nem ismerem őt úgy különösebben, de mégis nagyon ismerem.-mondta és engem most már teljesen összezavart. Most mégis mire akar kilyukadni?
-Nézze hölgyem, nem értem ezeket a keresztmondatokat, szóval érthetőbben, ha lehet róla szó.-utasítottam kissé feszültebben a kelleténél. Ő kissé idegesen vakarta meg tarkóját, majd folytatta.
-Nos, egy kávézóban dolgozik és én, mint vendég találkoztam vele. Persze nem beszéltem vele, de tudja láttam a szemében azt, amit...szóval...én tudom, mit érez.-mondta és most már valóban teljesen összekuszálta fejemben az épp gondolataimat. Most mégis miről beszél?