10. fejezet- Ismeretlen ismerős

Sziasztok! Először is tudom, hogy tegnapra ígértem ezt a fejit és nagyon sajnálom, hogy így alakult, de magánügyi problémák miatt nem tudtam hozni. De most szeretném bepótolni. :) Remélem kapok pár komit és ezalatt nem csak egyet, vagy kettőt értek... Jó olvasást! Puszi!

"Lelkének sebe mélyült, de nem volt már olyan eleven. A csend, amely körülfogta, s kemény konoksággal visszhangozta magányos lépteit, mindig egy és ugyanazon körben forgó gondolatait, megnövesztette ugyan árvaságának érzetét, de már mindennapjainak részévé vált. Félt az estétől, amikor hazaért, s nem volt kire várnia. Félt a reggeltől, amikor egyedül ébredt, s nem figyelhette alvását, ébredését, jövés-menését annak a lénynek, akinek létezése teljesen betöltötte. A bénaság érzése, hogy valamit kitéptek lelke belsejéből, s hogy a csonk egyre vérzik, és soha nem gyógyul be, soha nem egészül ki - egy pillanatra sem hunyt ki. De most már mindez hozzátartozott az életéhez."


Edward szemszöge:

Testvéreim jóval előttem haladtak. Nekem nem volt olyan sietős. Hova siettem volna, ha ő nem várt abban a teremben, ahova mennem kellett. Testvéreim úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna, bár mindegyik gondolata arról árulkodott, hogy csak látszat, kivéve persze Rosaliet, elvégre ő boldog. Bár azt mondta sokkal inkább Bella lenne mellettem, mint Sara. Olyan sokáig könyörgött, hogy megsajnáltam. Legalább ő legyen boldog.
Hirtelen olyat láttam, hogy azt hittem megint csak a képzeletem játszik velem, de nem. Most valóban ott állt a folyosó végén és testvéreimet fürkészte, de leginkább Alicet nézte. Arcán mérhetetlen fájdalom volt, majd rám emelte tekintetét és az előző érzelmeknek nyoma sem volt már. Ajka ördögi mosolyra terült és kecses léptekkel elindult felém. Szemei szikráztak a haragtól. Minden mozdulata tele volt gyűlölettel és féltem, itt a vég. Sosem bocsát már meg nekem. Harcolni fogok. Ebben az egyben biztos voltam.
Mielőtt azonban odaért volna hozzám, eltűnt az egyik ajtó mögött. Olyan volt ez az egész, mintha valóban csak képzeltem volna.
Úgy rohantam utána, mint szomjazó egy pohár víz után. Féltem, hogy tényleg csak egy látomás volt. Egy emlék, amire halott szívem vágyott. Az osztályban ott ült ő. Leghátsó padban foglalt helyet, de nem úgy nézett ki, mint aki odaengedne engem is. Próba szerencse.-gondoltam magamban.
Bizonytalan léptekkel indultam meg felé, de egy pillanatra megtorpantam, amikor szemei szinte láthatóan szikrákat szórtak. Nagyon félelmetes volt. Ezt a énjét még nem ismertem.
A tanár épp abban a pillanatban lépett be, én pedig kénytelen voltam helyet foglalni ott, ahol épp álltam. Ami megjegyzem két paddal előrébb volt, mint ahol ő ült.
Amikor kicsengettek, ő már nem ott ült, eltűnt onnan. Már csak hűlt helyét láttam. Olyan gyönyörű volt. Egy fekete bőrszerű miniruhában volt. Egy csipke harisnyában és egy csipkés magassarkúban. Haja már nem a megszokott barnában tündökölt. Helyette most hollófekete volt, egyenes és már a melléig ért.
A sminkje is kihívóan hatott, de neki ez is jól állt.
Aztán még egy órám volt, bár ott nem volt velem. Az ebédlőbe érve azonban nagy meglepetés várt engem.
Annál az asztalnál, ahol a testvéreimmel szoktam "enni", ott ült ő. És szomorú szemeit az enyémekbe fúrta. Az álarc, amit hordani próbál, eltűnik egy-egy gyenge pillanatában.
Hallottam, hogy mögöttem megérkezik Alice, Jasper és Rosalie Emmettel az oldalán.
Rosalie csak lenézően morgott egyet, Alice szinte ragyogott a boldogságtól, bár ez még semmit sem jelentett. Jasper aggódott, hogy felesége mosolya hamar elszáll. Emmett pedig már most tervezgette a vicceit.
És én féltem. Féltem attól a lénytől, akit halálra ítéltem. Eljött, hogy most bosszút álljon rajtam.
Ránk nézett és ismét ördögi mosolyra húzta száját. Szemei megteltek gyűlölettel, ahogy minket nézett. Jasper a mellkasához kapott és a fájdalomtól nyögni kezdett. Ránéztem Bellara, aki gonosz tekintettel fürkészett minket. Nem hittem el, hogy ezt teszi. Ez lenne a képessége?
-Mi a baj Jasper?-kérdezte Alice aggódva. Fivérem levegőért kapkodott.
Amikor vissza akartam fordulni ahhoz az asztalhoz, ahol ő ült, meglepődtem. Addigra már velem szemben állt. Rám mosolygott. Ez még mindig nem a kedves mosolya, amit úgy szerettem. Odasétált Jasperhez és a füléhez hajolt.
-Na hogy tetszik? Ez csak egy kis kóstoló abból, amit én éreztem, amikor ti úgy elmentetek.-mondta szerelmem rideg hangon.-Meséld el, milyen érzés is! -mondta, majd félrelökte testvéreimet és már ott sem volt. Eltűnt. Az a Bella, akit én ismertem, meghalt. Ezt a Bellat nem ismertem.
-Alice vidd haza Jaspert és ti is menjetek vele!-utasítottam testvéreimet és most kivételesen hallgattak rám. Én pedig a kórházba eredtem, hogy elmeséljem Carlisenak, mi történt.


Jacob szemszöge:

Már napok teltek el azóta a titokzatos nő óta, aki Bellat kereste. Lassan kezdem összeszedni magam. Bár ez nem jelenti azt, hogy elfelejtettem Bellat. Még mindig szeretem, de lassan megtanulok a hiányával élni.
Lépteket hallottam a házunk felé haladni és kimentem megnézni, ki lehet az. A kezemben egy bögre gőzölgő kakaó volt, de amint megpillantottam a vendégem, az sietve zuhant a föld felé. De mielőtt még elérte volna, ő elkapta. Pár pillanat alatt játszódott le előttem az, amire már álmomban sem mertem gondolni. Itt állt előttem. Megint. Egy mocskos vérszívóként, de ő az egyetlen, akit még így sem tudok gyűlölni.
-Bella?-nyögtem ki hitetlenül nevét. A saját szememnek is alig hittem. Lassan felemeltem kezem és arcához érintettem. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nem álmodom. Az arcán pihenő kezemre tette kezét és leemelte addigi helyéről, majd bőre helyét a forró kakaó vette át.
-Szia Jacob!-köszöntött, bár hangja eléggé meggyötört volt. Még az emberi haldokló Bellamhoz sem hasonlított a mostani. Olyan volt, mintha az ördög angyal bőrbe bújt volna, hogy így kaparintsa meg magának a jó lelkeket. Hova tűnt az én édes Bellam?
-Mi lett belőled?-zokogtam a földre rogyva és ő leguggolt elém. Arca érzelemmentessé vált, ahogy rám nézett.
-Szeretném megköszönni, amit értem tettél!-mondta közömbösen. Mintha valami unalmas témáról beszélne éppen. Forró könnyem letörölte egyik kezével, majd felállt és hátat fordított nekem. Nem akartam, hogy most elmenjen.
-Hova mész?-kérdeztem sírós hangon.
-Befejezni valamit, amit el sem kellett volna kezdeni.-felelte titokzatosan.
-Mit művelsz Bella?-kérdeztem dühösen. Én is utálom azokat, akik ezt tették vele, de nem akarok valami mocskos gyilkos lenni.
-Bella semmit. Ő meghalt. Nem hallottad?-válaszolta, aztán mintha csak köddé vált volna. Eltűnt, mintha csak egy látomás lett volna.
Kellett pár perc, hogy felfogjam, mit is tervez. Felpattantam és hívtam a többieket, hogy még időben odaérjünk a rétre, ami a határhoz közel van.


Bella szemszöge:

Úgy döntöttem, visszamegyek és véget vetek mindennek, ami abban a városban kezdődött. Megérdemlik, hogy úgy szenvedjenek, ahogy én szenvedtem, amikor végre bevallotta Edward, hogy csak kihasználtak. Sosem szerettek engem. Edwardnak gyors halált szánok, mert neki legalább volt bátorsága bevallani, hogy nem is szeretett, de a  többieknek lassú, kínokkal teli haláluk lesz. Ők gyáván elfutottak és még csak a szemembe sem mertek nézni tettük után. Mind meglakol.
Az iskola folyosója a Cullen gyerekek hangjától csengett. Hát valóban ilyen boldogok? Valahol mélyen reménykedtem abban, hogy ez az egész csak tévedés lehetett, de most már látom, én voltam az, aki tévedett.
A következő pillanatban megláttam őt. Edward Cullent. Szívem árulóját. Legszívesebben odarohantam volna és letéptem volna a fejét, hogy kitűzzem a kedvenc rétünkre. Éreztem, hogy a gondolattól mosoly terült el arcomon. Milyen jó is lenne.
A többiek eltűntek és én egy szempillantás alatt elsuhantam onnan. Van egy képességem, amiről senki sem tudhat. Senki. Ez lesz a legnagyobb fegyverem ellenük.
Az első óra is csak azzal telt el, hogy elterveztem a végzetet. Figyeltem őt, ahogy minden mozdulata a félelemről árulkodott. Ez jól esett. Féljen csak, jól teszi.
Aztán a következő órákban inkább nem is mentem órára, mert féltem, hogy még  a diákok szeme láttára fogom kinyírni azt a férget. Már a puszta neve hallatán felmorgok. Azt a gyűlöletet, amit irántuk érzek, ne tapasztalja meg senki sem.
Aztán leültem az ebédlőbe, pontosan oda, ahol ők szoktak ülni. A trónjuk már az enyém. Hamarosan ki is csengettek és a diákok őrülten rohamozták le a kajás pultot. Majd ő is megérkezett. Meglepetten figyelt engem, aztán a többiek is utolérték őt. Mindegyik engem figyelt. Alice boldog volt, ahogy engem figyelt. Jasper arca tele volt aggodalommal. Rosalie a szokásos lenéző pillantását vetette felém, míg Emmett gyermeki mosollyal fogadta a látványom. Ő még mindig félt. Ezen elmosolyogtam magam. Mindnek rettegnie kell tőlem!
Döntöttem, ki lesz az első áldozatom, hogy ezzel is szenvedjen mind. Oda teleportáltam magam melléjük, amitől Edward lepődött meg a leginkább. A közelségem elképesztően hatott rá. Még levegőt is elfelejtett venni, bár arra nincs is szüksége, mégis a látszat...
Elnevettem magam, bár ez nem az a szívből jövő kedves mosoly volt, rideg és ördögien hatott. Egy szörnyeteg lettem. Ettől féltett Edward?
Lehajoltam a szenvedő Jasperhez, akinek az imént átadtam azt az érzést, amit az első hónapok jelentettek nekem. Ez is egy másolt képességem. Még egy nomádtól szereztem. Képes átadni bármilyen érzelmet, amit ő is átélt. Ez most jól jött.
-Na hogy tetszik? Ez csak egy kis kóstoló abból, amit én éreztem, amikor ti úgy elmentetek.Meséld el, milyen érzés is!-köptem a szavakat, majd ellöktem őt, ahogy az utamban álló Emmettet és Rosaliet is, majd mintha ott sem lettem volna, eltűntem. Nem találtak rám.
Követtem Edwardot. Tudni akartam, hova megy. Az első adandó alkalommal apucihoz rohan. Nevetséges. De így izgalmasabb lesz a játék.-szólalt meg bennem egy belső hang. Igen tényleg az lesz. Mosolyogtam el magam. Már egészen hozzám nőtt ez az ördögi vigyor.
Miután élvezettel figyeltem, hogy hatott a hír apucira is, elindultam, hogy végre olyat is lássak, aki kedves volt Isabella Swannal.

Egy kérés!

Sziasztok! Egy nem is olyan régi blogomon írtam egy történetet, amit most szünetre ítéltem, mivel nem sok érdeklődést mutattak iránta az olvasók, így sem kedvem, sem ihletem nem volt a továbbírására. Úgy döntöttem, hogy pihentetem egy kicsit és majd a későbbiekben folytatom. De, hogy ne álljon üresen a blog, úgy döntöttem, hogy írok egy történetet, ami nem lesz olyan hosszú, de remélem annál izgalmasabbra sikerül :)

A kérésem csak annyira lenne, hogy ha van egy kis időtök és úgy gondoljátok, nézzetek be és olvassátok el a tartalmát, a prológust, illetve a szereplők menüpontban megismerhetitek a szereplők többségét,  persze majd bizonyára bővülni fog a történet során... :) szóval köszönöm szépen /előre is/ ha valaki benéz és esetleg, ha még nem túl nagy kérés, akkor szavaz, vagy komit ír a prolihoz :)

A blog címe: Utolsó fénykép

Köszönöm,

Puszi

Barbie

9. fejezet-Időtlen idők óta

Sziasztok! Tudom azt ígértem, hogy 5 komi alatt nem hozom a fejit, de úgy döntöttem, hogy nem cseszek ki azokkal, akik írnak nekem komit még ha nincs is komi határ...itt a kedvenc részeim kezdetének ideje és higgyétek el, hogy írni fogtok, ebben biztos vagyok :) na puszi! Jó olvasást! ;)

"S ez időtlen tértelen űrben megállt az életem is,
csak mint kikapcsolt gépezet kis bolond kereke,
szívemben zakatol egyre a csendben:
hol vagy most? hol vagy most?
szívemben zakatol s vár szikra-jeledre,
melytől hunyt szemem újra kigyúl,
újra kigyúl egész életem
megindul
feléd."



Edward szemszöge:

Olyan hosszú ideje már, hogy nem érzem bőre édes eper illatát. Nem érinthetem és csókolhatom arcát. Nem érhet ajkam ajkához, hogy kínzó fájdalommal pecsételje tiltott szerelmünk. Azon az éjjelen annyi minden történt és bár lettem volna önző. Lettem volna önző és vettem volna el az életet. A lelkét, melyet megmenteni készültem. Talán most onnan fentről néz le rám. Mosolyog, mert ő jó. Soha nem lenne képes a haragra, még ha ily módon bántak is vele, ahogy én akaratlanul tettem. Azt hittem, így lesz jó. Azt hittem, boldog lesz valaki más mellett. Makacsságom ára most egyetlen és életem szerelmének élete.
-Edward könyörgöm próbálj továbbállni. A te életed még megy tovább.-sipákolt Rosalie a nappaliból, de a többiek azonnal csitították őt. Ha nem tették volna, akkor én teszem, de azt nem köszöni meg. Amúgy attól a naptól fogva nem állunk szóba, vagy ha szóba is állunk azt nem kedvesen tesszük.
-Edward?-hallottam meg gyönyörű hangját. Ott állt a szoba másik sarkában és meggyötörten engem figyelt. Nem hittem a szememnek. Hát tényleg itt van?
-Bella.-nyögtem és némán zokogni kezdtem.-Annyira sajnálom! Szeretlek!-vallottam meg neki, amire ő kedvesen elmosolyogta magát.
-Én is szeretlek! De ne aggódj most már itt vagyok! Eljöttem, hozzád!-suttogta. Közelebb lépkedett hozzám. Olyan kecses volt, mint egy macska. Lehajolt hozzám és lágyan végig simított arcomon. Épp ajkamhoz próbált jutni, amikor valaki könyörtelenül megszakította ezt a pillanatot. Szinte már éreztem ajkát ajkamon.
-Edward! Elég volt! Már magadban beszélsz?-kérdezte Alice aggódva és ő is épp olyan ramatyul nézett ki, mint amilyen én lehettem.
-Alice kérlek hagyj!-könyörögtem.
-Nem Edward! 50 évig hagytalak, mindig engedtem a kérésednek, de most nem fogok. Szépen szedd össze magad, mert holnap suliba fogunk menni!-jelentette ki húgom és hangja nem engedett ellenkezést. Most vérbeli vámpír volt, ahogy fenyegetően felemelte mutatóujját. Ha nem olyan helyzetben lettem volna, mint amilyenben vagyok, talán még meg is mosolyogtam volna a helyzetet. De nem. Most nem ment.

Alice szemszöge:

Reggel kelletlenül indultunk iskolába, de úgy éreztem, muszáj mennünk. El sem tudom mondani, mennyire fáj az, ami oly sok éve történt, de ettől még muszáj úgy viselkednünk, mint egy normális "emberi" család. A halandók is továbblépnek egyszer. Ennek nem feltétlenül kell a felejtést is jelentenie. Az emlékeinkben él tovább. Furcsa, hogy pont én mondom ezt. Pont én, aki a jövőbe lát. Már nem látom őt. Senkit sem látok. A jövő már előttem is rejtett. Olyan megrázkódtatást jelentett számunkra Bella halála, ami a képességünket is megviselte.
-Ne aggódj szerelmem!-tette kezét a sebességváltón pihenő kezemre Jasper. Egy kedves mosolyt erőltettem arcomra, de nagyon rosszul sikerülhetett, mert ez jobban fájt szerelmemnek, mint az érzelmeim érzése.
-Ne haragudj, de nem megy. Ő a legjobb barátnőm volt. És nem tudok túllépni azon, hogy nincs többé. Nem tudtam segíteni rajta, pedig az egész rajtam múlott.-magyaráztam az okát a fancsali képemnek. Jasper a fejét rázta, de mielőtt bármit is mondhatott volna a hátsó ülésen megszólalt Edward.
-Igazad van Jasper. Én vagyok az oka.-mondta bátyám. Hangja olyan volt, mint valami idős bácsinak. Rekedt és teljesen kiszáradt a  torka. Olyan ritkán táplálkozik, hogy nincs ereje.
-De hát én ezt egy szóval sem mondtam, Edward.-szidta le kedvesem fivérét. Féltem, hogy a végén még a kocsimban fognak verekedni, ezért muszáj volt valamit tennem ez ellen.
-Elég legyen már!-tapostam a fékre hirtelen, amitől szerelmem belefejelt az ülés háttámlájába, mivel éppen hátrafordult Edwardhoz.- Megérkeztünk a suliba.-egészítettem ki előző mondatom, így próbáltam megtörni a feszültséget.
Március közepe van. A második félév kezdete. Ilyenkor elég nehéz egy új diáknak beilleszkedni, de nekünk ez nem is célunk. Azonban, amikor szerelmemmel beléptem a suli folyosóra mindenki valami új lányról beszélt, aki szintén ma érkezik. Nem értettem, miért nem láttam őt előre. Ő is valami különleges ember lehet, mint Bella volt. Istenem már megint ő jutott eszembe. Megpróbáltam kevésbé fájdalmas képpel végig siklani a diákok előtt. Egy apró mosolyt erőltettem az arcomra, majd megpróbáltam a régi Alicet előkotorni, ami egy gyenge táncnak sikerült. Megpördültem még egyszer szerelmem karjaiban, amire az egész diák sereg engem figyelt. Megbűvölve, amitől szerelmem most nem volt olyan feszült, mint Bellaval való találkozásunk idején. Akkor még minden másként volt. Azóta szerelmem önuralma is sokat fejlődött. Senkinek sem kellett tartani egy-egy rossz lépéstől. Edward lemaradt egy kicsit, de megértettem. Tudom, hogy nehéz neki, de egyszer úgy is tovább kell állnia, bár tudom, hogy soha senkit sem lenne képes úgy szeretni, mint Bellat. Pedig ott van Sara, aki régen még gonosz volt, de Jasper biztosított minket arról, hogy jó útra tért és szereti testvéremet.

Lindsey szemszöge:

Épp egy aprócska tónál ültem a határ mentén, amikor különös szagra lettem figyelmes. Vámpír. Jöttem rá és amikor megfordultam, különös dolgot láttam. Azt hittem káprázik a szemem. Ő volt az. Teljes valójában ott állt és gyűlölettel teli tekintettel figyelt engem. Én nem ártottam neki. Döbbent arcomra egy kedves mosolyt erőltettem.
Mindig mondtam a többieknek, hogy az idő sosem volt gyógyír a rossz emlékek és a fájdalom sebeire. A szerelem sem elég mindig a megbocsátásra. Láttam őt szenvedni. Láttam mennyi gyűlöletet hordoz már akkor...És most még többet látok szemében. Ez sokkal erősebb a vér iránti szomjánál. Jól tudom. Látom, amit látok. Bár nem hiszek a szememnek.

Carlise szemszöge:

Alice most a mentőövünk arra, hogy a történteken túllépjen a család. Már ha még lehet így nevezni a miénket.
Bepattantam a kocsimba és a kórház fele hajtottam. A főúton voltam. Egy lélek sem járt most erre, amikor hirtelen elsuhant előttem valami. Valami, ami épp olyan gyors, mint mi. Hangos csikorgással fékeztem le, de amikor körbepillantottam már nem láttam semmit.
-Mi a fene?-lepődöttségemet hangosan is kiengedtem, elvégre egy lélek sincs erre rajtam kívül.
Miután úgy gondoltam, már úgy is mindegy, rátapostam a gázra és a kórházig meg sem álltam.
Sara már az irodában várt rám. Ő a titkárnőm ezen a helyen. Már nem eszik embervért, áttért arra, ami minket éltet. Szerelmes lett a fiamba, Edwardba és úgy tűnik, fiam adott neki egy esélyt. Bár ez hosszú harc és idő eredménye, most az a fontos, hogy a szíve is adjon neki egy esélyt és ne csak az esze.
Egész délelőtt papír munkát kellett végeznünk és volt néhány betegem, akik valamilyen balesetet szenvedtek el, de semmi komolyabb bajuk nem esett. Azt mondták, úgy látták valami elsuhant a kocsijuk előtt, de nem láttak semmit, viszont a kocsi megfékezhetetlenül hajtott az út menti korlátnak. Ez mentette meg az életüket. Kisebb sérülésekkel megúszták az esetet.
Már épp a végénél jártunk a munkának, amikor Edward zilálva viharzott be az ajtón. Sara kedves mosollyal akarta üdvözölni, de fiam illetlenül letépte a lány kezét arcáról.
-Most menj innen! -mondta elég zaklatottan, amire Sara értetlenül nézett kedvesére.-Nem hallod, takarodj!-förmedt rá és Sara úgy rohant ki az ajtón, mint akit puskából lőttek ki.
-Edward ez meg mire volt jó?-vontam kérdőre fiamat. Az én fiam illedelmes volt, főként a nőkkel. Ő nem az én Edwardom volt. Már régen nem volt az.
-Eljött. Itt van, hogy bosszút álljon...-hebegte Edward és én egy szót sem értettem ebből. Ki van itt? És mit akar? Miért?-dőltek belőlem a kérdések és fiam homlokát ráncolva próbált nem megőrülni.

Híreim

Sziasztok! Az a nagy hírem van, hogy nem tudom hova ígértem a fejiket és mi egyéb volt már, ugyanis már egy hete kórházban vagyok, vagyis már nem tegnap este jöttem haza, de még nagyon sokat kell pihennem. nem tudom, lehet ti a helyemben őrülnétek egy 3 hetes őszi szünetnek, de én ennek nem nagyon tudok őrülni, mint tudják néhányan ebben az évben lesz érettségim és nem jó ilyen sokat hiányozni...a lényeg az, hogy még nagyon kell vigyáznom magamra, mert a betegség ami miatt kórházba feküdtem ráment a májamra, a lépemre és a manduláim is már majdnem összeértek... :( szóval nagy bajban voltam és egy kicsit még abban vagyok, de most már jobb...nem is ezért írok most nektek, hanem csak jelentkeztem és ígérem a sok pihenés mellett megpróbálok még ha lopva is, de írni a fejiket és hamarosan hozom is :) Puszi!
u.i.: Remélem nem haragudtatok meg, ha valahol elmaradt a feji érkezése, bár már kiírtam az időpontot, de én sem terveztem kórházba menni :(
Barbie

8. fejezet-Égihábrorú

Sziasztok! Bár nem kaptam csak egy komit, most mégis úgy döntöttem, hogy hozom, de csak, hogy tudjátok komi határt fogok szabni, mert megelégeltem, hogy én hozom és hozom, de alig van, aki értékeli is /nekik persze nagyon köszönöm :) /

Szóval min. 5 komit kérek és jön a következő :) Szerintem nem kérek túl sokat...

"Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.
(...)
Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygók körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásaid szárnyain röpül."


Esme szemszöge:

Hatalmas csörömpölést hallottunk Alice szobája felől. Megijedtem, hogy talán valami nagy baj történt. Remélem Edward nem ugrott neki a húgának, vagy a fivérének. Azt nem élném túl, ha a gyermekeimet veszekedni látnám. Azt már nem.
Hogy jutottunk mi ide? Miért kell ezen átesnünk? A tiltott szerelem lángja mindenkit megéget, de ez mindent megér, ha a fiam boldog volt, ha csak egy kis időre is.
Úgy rohantam fel az emeletre, mintha az életemért futnék. Meg sem álltam lányom szobájáig. Lassan, félve a látványtól, kinyitottam az ajtót, de már csak az ablak apró szilánkjait láttam a szőnyegen.
-Mi történt? Hol van Edward?-kérdeztem kétségbeesetten. Alice még mindig ugyanúgy feküdt az ágyon és a plafont bámulta. Jasper szégyellte magát a történtek miatt, bár most szerintem köze sem volt az egészhez.
-Edward...szóval Alice megmutatta neki a látomást és őrjöngve ugrott ki az ablakon, majd az erdő felé rohant.
-Menjetek már utána, még valami baja esik szegénykémnek!-üvöltöttem rá fiamra, aki abban a pillanatban kivetette magát az ablakon és amikor kinéztem az ablak maradványain már Emmettel az oldalán suhant az erdő sűrűjébe, hogy megmentsék fiamat.
-Az egészben az a legszörnyűbb, hogy nem láttam ki tette ezt vele.-szólalt meg Alice. Hangja rekedt volt. Gondolhattam volna, hiszen alig iszik vért, pedig már régóta szüksége lenne egy kiadós táplálékra.
Odapattantam lányom mellé és gyengéden simogatni kezdtem haját. Ő, mint egy kisgyerek belebújtam ölembe és úgy voltunk az ágyon. Rosalie és Carlise is feljöttek időközben a szobába és helyet foglaltak a fotelekben, minket figyeltek.
-Bella halott. Könyörtelenül megölte egy szörnyeteg. Láttam. Bella szemeivel és azzal a mocsokéval láttam a történéseket. Bella előtt lepergett életének az a része, melyben a Cullen család jelentős szerepet vállalt és az apja. Még halála pillanatában is ránk emlékezett vissza. Még csak rossz folt sem volt az emlékeink. Csak a szépeket látta meg.-zokogta Alice az ölembe némán remegve. Testem remegni kezdett a néma sikolytól, és úgy láttam most még Rosalie is bánatosan lehajtotta fejét. Talán szégyelte magát, elvégre ő elég sok gondot okozott a két szerelmesnek. Talán most már belátja, hogy  Edward Bellanál nem talált volna jobbat.
Alice mesélni kezdett és a szívem majd megszakadt attól a mesétől, ami sajnos a valóság volt. Elgondolkoztam. Rá kellett jönnöm, hogy a család, melyre egykor vágytam, nincs többé. Az ő halálával minden elveszett és érzem, sosem lesz már a régi. A szerelem és a szeretet elhalványuló fogalom, mert már nincs értéke.
Ha ember lennék sem tudnám elfelejteni azokat a perceket, amiket vele éltem át. Mert fiamon keresztül éltem meg azt a csodát, amit Bella tett ezzel a családdal.


Rosalie szemszöge:

Esme már elég ideje fent kuporgott húgommal az ölében, amikor  végül én is elindultam az emeletre. Carlise követett. Talán csak nem akart egyedül maradni a gondolataival. Be kell látnom, hogy valamiért nekem is hiányzik Bella. Valahol Edward is hiányzik, bár be kell valljam, nagyon idegesített, hogy nyíltan belelát a magánéletembe. Ez nagyon zavart, de most bárcsak itt lenne.
A halott szívem nekem is összeszorult, amikor Alice megtörtebben hevert anyánk karjaiban, mint eddig. Helyet foglaltam az ablakhoz közelebb lévő fotelben és figyeltem az ágyon fekvőket. Nem szóltunk, csak hallgattuk a csendet. Emmett, ahogy meghallotta mit mondott Esme Jaspernek, rohant, hogy segíthessen Edwardnak.
-Bella halott. Könyörtelenül megölte egy szörnyeteg. Láttam. Bella szemeivel és azzal a mocsokéval láttam a történéseket. Bella előtt lepergett életének az a része, melyben a Cullen család jelentős szerepet vállalt és az apja. Még halála pillanatában is ránk emlékezett vissza. Még csak rossz folt sem volt az emlékeink. Csak a szépeket látta meg.-mesélte Alice, de hangja elcsuklott és némán sírni kezdett. Esme nyugtatólag simogatni kezdte őt, de nem sokat segített a tényen, hogy ő is remegni kezdett.
Valahol mélyen szégyelltem magam, hiszen ehhez az egészhez nekem is volt közöm. Tudtam, hogy Bella halála az én hibámból is történt. Valóban elgondolkoztam azon, hogy ő hányszor próbált velem kedves lenni, de én mindig mogorva voltam vele. Megbántam. Az emberek többsége mindig akkor értékeli a számára fontos dolgokat, amikor azok már nincsenek. Pont, mint Bella. Némán ültem a fotelben és a szőnyeget fixíroztam. Közben hallgattam széthullott családom "könnyeinek" néma hullását.
Nem tudom meddig, vagy mióta ülhettünk ott csendben, amikor meghallottuk a fiúk érkezését.  Carlise felkapta húgomat, míg én és Esme szinkronban suhantunk le a lépcsőn.
Edward megtörten és élettelenül lógott Jasper és Emmett vasmarkaiban. Még sosem láttam ilyennek. Bella valóban ennyit jelentett neki? Undort éreztem magam iránt. Ha egy kicsivel előbb vettem volna észre ezt az egészet, minden másként történt volna.
-"Sajnálom"-üzentem gondolatban testvérem felé, amire ő szikrázó tekintettel rám nézett. A szemében mérhetetlen harag, gyűlölet és fájdalom lakozott. Ezt az Edwardot még nem ismertem. Ez idáig még nem láttam lényt, aki ezt váltotta ki belőle.
-Kicsit későn gondolod így, nem gondolod?-köpte a szavakat, melyek még jobban meg voltak mérgezve a haragjával. Hirtelen kirántotta magát szerelmem és Jasper szorításából és nekem ugrott. Kezeit nyakamra helyezte és a falba nyomott. A fal látta ennek kárát.
-"Sajnálom! Őszintén nem tudtam, hogy ennyit jelent neked! De nem én öltem meg! Miért engem püfölsz? Megkeressük együtt."-mondtam neki gondolatban, amire felmorgott és a fal maradványitól nekihajított a szemben lévő falnak, hogy az is darabokban hulljon össze. Mint a család.
-Család? Ezt nevezed te családnak?-morogta, majd felrohant az emeletre. Emmett aggódva lépett mellém és átkarolt oldalról. Esme szinte élettelenül némán zokogott a földön térdelve, míg Carlise mellé guggolva simogatta hátát. Jasper csak felesége mellett állt és kezét hátára helyezte, mivel Alice épp úgy, mint Esme hevert a kanapén, ahova Carlise tette nemrég.


Jacob szemszöge:

Még mindig nem hallottam felőle semmi hírt. Talán most már tényleg jobban van. Talán. Hihetetlen, hogy azok után, amit vele tettek, még mindig úgy szereti, mint azelőtt. Mi tetszik abban a vérszívóban? Mit szeret benne. Én hús és vér vagyok, ezzel szemben az a mocsok csak egy márványszobor, megbűvölt végtagokkal.
Én táplálkozom rendes emberi ételt, a bőröm meleg, bár a szokásosnál kicsit melegebb, de így legalább még télen sem kellene neki takaró. Forró bőrömmel melegíteném meztelen testét. Azzal az alakkal nem lenne élete. Mert amit ő adhat az csak a halál.
Itt voltál mellettem mégis olyan elérhetetlen voltál. Most még csak a közelséged sem élvezhetem.
-Jacob itt van valami nő és Bellat keresi.-lépett be Elizabeth kopogtatás nélkül még mindig Bella szobájába. Értetlenül néztem rá, de ő csak vállat vont ezen és kiment a szobából. Nehézkesen, de felkeltem az ágyról, ami még mindig az ő illatától édes és szép.
Lassú léptekkel indultam ki a házból és a nő rám nézett. Valami olyat véltem felfedezni a szemeiben, amit eddig még senkiében. Vagyis inkább valami hasonlót ahhoz, amit Bella íriszében láttam.
-Elnézést, de én nem ismerem önt!-magyaráztam és ő zavartan elmosolyogta magát. Mintha tudta volna én ki vagyok, de én nem tudhatom, ő kicsoda.
-Nos, talán addig jó.-motyogta az orra alatt, de most nem adtam különösebb jelentőséget ennek a kijelentésének. Sokkal inkább érdekelt az a tény, hogy mit tud Bellaról.
-Miért is keresi Bellat?-érdeklődtem. Ez lett volna a bemelegítő kérdésem.
-Tudja bevallom őszintén, hogy nem ismerem őt úgy különösebben, de mégis nagyon ismerem.-mondta és engem most már teljesen összezavart. Most mégis mire akar kilyukadni?
-Nézze hölgyem, nem értem ezeket a keresztmondatokat, szóval érthetőbben, ha lehet róla szó.-utasítottam kissé feszültebben a kelleténél. Ő kissé idegesen vakarta meg tarkóját, majd folytatta.
-Nos, egy kávézóban dolgozik és én, mint vendég találkoztam vele. Persze nem beszéltem vele, de tudja láttam a szemében azt, amit...szóval...én tudom, mit érez.-mondta és most már valóban teljesen összekuszálta fejemben az épp gondolataimat. Most mégis miről beszél?

Új blog

Sziasztok! Igen jól látjátok, nyitottam egy új blogot. Megint. Viszont szerintem már ez lesz az utolsó blogom... :)
Nem szándékozok újat nyitni, mert most szeretnék befejezni minden elkezdett történetet és azok helyére újabb és újabb történeteket hozhatok, így nincs szükségem több új blogra.
Kérlek titeket, hogy nézzetek be és olvassátok el a prológus már fent van. A blog még némi változtatást kíván, de mindent csak szép sorjában. Ha elolvastátok, kérlek titeket, hogy írjátok meg nekem véleményeteket!
Köszönöm! Puszi!
Blog címe: http://barbielenyei.blogspot.com/


U.i.: Kérek még komikat az előző fejihez, mert addig nem hozok friss fejit!

7. fejezet-Kapocs

Sziasztok! Ahogy ígértem, ma hoztam a fejit és remélem, hogy ehhez is kapok pár komit...lassan jönnek a kedvenc részeim és ha minél hamarabb olvasni szeretnétek, gyorsan írjátok a komikat! :) Áll az alku? ;)

"Ne gondolj rám ezután, neked úgysem fáj,
Nem tudom, hogy én ki vagyok, csak azt tudom, hogy ő ki volt, (...)
Hogy nélküled én senki vagyok, egyedül nem álmodok."



Aileen szemszöge:

Már percek óta bent ülök a kávézóban és nézem, ahogy az itteni rohangálás a kinti világot tükrözi. Ez a sok sietős ember, mind a vesztükbe rohan egy-egy ilyen napon. A percek lassan egy órává folynak össze. És én kezdek türelmetlenkedni. Felnézek az órára és a körülöttem rohangáló pincérekre, de egy sem jön oda hozzám. Még egy perc eltelik, de még mindig semmi. Egyre feszültebb leszek. A gondolatmenetemet sem tudom már követni és egyszer csak felkiáltok. Elfogyott a türelmem.
-Elnézést én már lassan 1 órája várok, hogy felvegyék a rendelésemet!-kiáltottam és a pincérek összenéztek. Az egyik lány éppen a konyha ablaknál állt és az előző rendelését adta le, illetve, ha jól hallottam, akkor még az az előttit is sürgetnie kellett. Egy másik lány grimaszolva elindult felém, de az a másik megmentette a munkától.
-Majd én megyek.-szólt annak a pincérlánynak, akinek nem volt éppen kedve a munkához. De hát akkor minek dolgozik? Annyian vannak, akik szeretnének a helyében lenni.
-Elnézést kérek, ha megvárattuk, de mint látja ma elég zsúfoltan vagyunk. Mit hozhatok önnek?- hallottam meg időközben a pincér hangját. Hangja meggyötört volt mégis ott bujkált jó mélyen a benne rejlő erő. Úgy gondolom rettentően sokat szenvedhetett, de még itt van és él. Még erősnek mutatkozik. Miután kielemeztem a hangot, végül megnéztem a hang tulajdonosát is és ahogy a szemeibe néztem. Ahogy szomorúan mosolygott. A szemében valami fakó csillogás ragyogott, de szinte olyan volt, mint valami életjel. Már csak pislákolt. Nagyon megsajnáltam. Úgy éreztem, valaki olyanra bukkantam, akire eddig vártam, akinek én is a mentőövet jelenteném. Meg akartam ismerni. Segíteni akartam neki. A lány szinte csontsovány volt már. Valószínűleg nincs étvágya. Még a hangom is elakadt. Mire végül megtaláltam, még akkor is dadogásra kényszerültem. Arca beesett volt, a szeme alatti lilás karikák pedig nem igazán segítettek az összképen. Hiába volt rajta egy kiló smink a szomorúságot soha nem tudná eltüntetni egészen.
-Én..egy...egy teát kérek sok citrommal és valami finom süteményt. Mondjuk, amit ön ajánl.-hebegtem zavartan. Valami különöset éreztem, ahogy a szemeibe mélyedtem. Még mindig bírt mosolyogni. Pedig látszott a tekintetén, hogy lassan zokogásba tör ki. Hogy bírt ilyen erős maradni? Nekem miért nem sikerült, amikor ilyen állapotban voltam, mint őt?
-Rendben máris megnézem, milyen süteménnyel szolgálhatunk önnek.-válaszolta még mindig mosolyogva, majd hátat fordított nekem és ismét a konyha ablakhoz sétált. Hallottam, hogy bekiáltja a rendelésem és ahogy sejtettem a sütemény választását is a szakácsra bízza.
Nem kellett sokat várnom, mire végre meghozták a rendelésemet. A tea egyszerűen isteni volt. A mamám is így készítette mindig. Ahogy ő is, amikor beteg voltam és ápolásra szorultam. Minden mozdulata hazugság volt.
Megittam a teát, majd a szakács által választott süteményt is elfogyasztottam. Aztán csendben ülve felidéztem a fájdalmas emlékeimet. Minden olyan gyorsan történt. Olyan hirtelen. Nem voltam felkészülve rá. Miért?
Miután már számomra is zavaró volt, ahogy azt a szegény lányt bámultam, elindultam, hogy egy hazug életet éljek.

Alice szemszöge:

Amikor végeztünk a vadászattal, lassan hazaindultunk. Csendben haladtunk egymás mellett. Ez talán még fájdalmasabb volt, mint az, hogy valakihez hozzá szóltunk. Annyi fájdalom. Azzal, hogy ő eltűnt az életünkből, nagyon sok sebet felszakított. Hirtelen egy látomás került elém, de bár ne ilyen lett volna. Láttam barátnőmet.
"Egy elhagyatott kunyhóban feküdt a fal mellett. Mindenhol zúzódások terítették be testét, mely már annyira sovány volt, hogy meglehetett számolni a csontjait. Szeme alatt még mindig ott voltak azok a lilás karikák, sőt most mintha valamivel rosszabban nézett volna ki. A vállá olyan furcsán állt, mintha nem a helyén lenne. A feje búbja láthatóan véres volt, már-már ömlött a fején lévő nyílt sebből a vér. A fal, aminek támaszkodott szintén csupa vér volt, de szerintem ez a sok vér nem csak a fején lévő sebből származik. Aztán már csak azt láttam, hogy valaki egy vöröses hajú nő a "nyakamra" tapadt-Bella szemével láttam a történéseket-és a bátyámat láttam, mintha csak egy szellem lenne. Fájdalmas arccal nézett le az előtte játszódó jelenetre és beszélni kezdett. Választ nem kapott. Aztán emlékeket láttam. Charlieról és a velünk való találkozásáról. Az erdőben történt első vallomások és a csókunk. Majd hatalmas üresség. Aztán már csak Bellat láttam, ahogy mozdulatlanul hevert azon a helyen, a gerince láthatóan elvolt törve. Az asztalon egy kamerát véltem felfedezni, de abban a pillanatban eltűnt a szemem elől a látomás."
Összecsuklottam és keservesen felordítottam, a többiek csak most vették észre, hogy megálltam. Szerelmem abban a pillanatban, hogy én ordítani kezdtem, összecsuklott. A bennem lakozó mérhetetlen fájdalom elszabadult és nem állíthatta meg senki. A legjobb barátnőm meghalt és én végig néztem a halálát. Nincs ennél szörnyűbb dolog.
-Ne! Bella ne!-üvöltöttem és az égre emeltem tekintetem. Carlise és Esme odasuhantak hozzám és oldalról közre fogtak. Nem értették mi történt velem, de most inkább nem is kérdeztek. Felemeltek és oldalról támasztottak. Úgy suhantunk haza. Még arra emlékeztem, hogy Jaspert Emmett és Rose segítette haza, de aztán mély depresszióba estem. Még mindig nem tudtam felfogni azt, amit láttam. Ez tényleg a valóság lenne?

***napokkal később***

-Alice szerelmem, kérlek meséld el, mi történt?-érdeklődött Jasper, ahogy én már napok óta az ágyamon feküdtem és a plafonra meredtem. A fehér plafon békét tükrözött és nem akartam más színt látni. Piros, mint a vér. Lila, mint Bella szeme alatt a karikák. Barna, mint Bella haja. És még sorolhatnám, mi minden emlékeztetne rá. És arra, hogy már nincs többé.
A szobánk ajtaja hirtelen kivágódott és egy ismerős illat csapta meg orrom. Nem kellett ránéznem ahhoz, hogy tudjam, Edward az.
-Mi történt? Azonnal meséld el, mit láttál!-üvöltötte, de én nem tudtam. Nem volt erőm a beszédhez.
-Kérlek Edward, már napok óta meg sem mozdul csak bámul a plafonra, mintha lenne ott valami érdekes. Szerinted egy vámpír megőrülhet?-aggódott szerelmem. Magamban már számtalanszor feltettem ezt a kérdést és a válasz talán ez. Ez, amit most átélek, maga az őrület. Nem volt erőm beszélni, sem másfelé mozdulni, így csak levetítettem a látomásom, ami olyan mérhetetlen fájdalommal járt. Nem akartam, hogy Edward is átélje ugyanezt, amit ez a látvány nekem okozott. Talán ő még nagyobb fájdalmat fog érezni. Sejtettem. Felordított és kiugrott az ablakin, de mivel az csukva volt, mindig én szoktam kinyitni, de most erre nem voltam képes, így ő az üveget is eltörte benne.

Edward szemszöge:
 Az, amit láttam, lehetetlen. Nem. Neki még élnie kell, hisz ezért hagytam el, hogy élhessen. Miért kergetted annyira a halált?-kérdeztem magamtól és csak most jöttem rá, hogy az apja is meghalt, mert Alice látomásában, amikor lepergett előtte az életének egy része, Charlie holtan feküdt a nappaliban. Annyi minden okoztam már neki.
A fájdalom, mérhetetlen volt. Öklöm hatalmas hanggal csapódott az egyik fa törzsébe. Aztán még egybe és még egybe. Úgy éreztem, ha a világ összes erdejét is pusztítom el, a fájdalom nem tűnik el a szívemből. Rohantam, mert én is meg akartam halni, de amikor megálltam egy pillanatra, két erős kar fogott le. És tudtam az ő érkezésükkel a halál itt hagyott. Elfutott előlem.
Erőtlenül rogytam össze a két vasmarok által így sem zuhantam a földre. Felemeltek és egy pillanatra sem engedtek el, úgy vittek vissza az otthon melegébe. Az otthonéba, ami nélküle már nem is jelent semmit.


Sara szemszöge:

Miután megtettem, amit meg kellett tennem, rohantam. Rohantam, de előtte még felkaptam az asztalon éppen működő kamerát. Mindent felvettem, hogy ha eljön az idő ezzel is újabb pontokat szerezzek az én oldalamra. Rohantam addig, amíg egy erdőhöz nem érkeztem. Ott volt egy hatalmas hegy, amire nem kerülte nagy erőfeszítésembe, hogy felmásszak. Így is tettem. Csak pár szökkenésembe került és már a tetején voltam. Tökéletes időzítésem volt, mert épp abban a pillanatban láttam meg Edward Cullent, ahogy a testvérei közrefogták és ő némán zokogva összerogyott az erős tartásban.
Hirtelen megszólalt bennem a megbánás apró szikrája. Sajnáltam őt. Sajnáltam Bellat, de már megtettem. Többé már nincs Isabella Swan a szerelmes halandó.
Ő már halott és én szívesen lépek a helyébe. Egy terv kúszott elmémbe. Meg kell szereznem magamnak Edwardot!